4. fejezet

Ahogy megbeszélték, másnap délután kimentek a tóhoz,

miután vége lett Hikari munkaidejének. A lány sikeresen

végrehajtotta előző napi mutatványát - lebegtette és

formálta a vízcseppeket. Az öregasszony elismeréssel

nyugtázta, hogy Hikari egymaga rájött, hogyan lehet

irányítani a vizet. Atsuko anyó kérésére a lány megpróbálta

vízből megformázni őt, ami félig sikerült is neki, de mielőtt

készen lett volna, nem bírt tovább koncentrálni, és a víz

visszaesett a tóba. Hikari ezen nagyon elkenődött, de az

öreganyó nyugtatgatta, hogy nincs semmi baj, majd ő

megtanítja neki, hogyan összpontosíthatja az akaratát.

(Elvégre, Atsuko anyó nagyon jó barátságban volt Hikari

anyjával, ezért elég sokat tudott a régi erejéről.)

- Az nagyon jó lenne, Atsuko anyó - mosolygott

bocsánatkérőn a lány.

- Nem tesz semmit, gyermekem. Elvégre ez a legkevesebb,

amit érted tehetek - válaszolta Atsuko. - Azt mondom,

most azonnal kezdjünk hozzá a tanuláshoz! Amennyire

ismerlek, szerintem néhány hét alatt elsajátítod, amit tudnod

kell! - mosolygott rá a lányra.

- Rendben. Akkor kezdjünk hozzá! - pattant fel tettre

készen Hikari.

Onnantól kezdve minden délutánt a tónál töltöttek, és

Hikari teljesítménye egyre csak javult.

“Bár a teste ízig-vérig halandó, a lelke egy részében

mégiscsak ott él a szellem” - gondolta az öregasszony,

miközben elnézte a magát elemében érző lányt, aki egyre

jobban uralma alá tudja hajtani a vizet. - “Ha anyád látna

most… biztosan büszke lenne rád…”

***

- Rajta Hikari! Tégy úgy, mintha az a nagy fa egy szellem

volna, és neked akarna rontani! Védd ki a támadásait, és

végezz vele a víztölcsérekkel! - kiabált Atsuko anyó, jó

messzire Hikaritól. Bár igaz, hogy a tóból kiemelkedő, és a

szárazföldön örvénylő víztölcsérek tényleg vízből

képződtek, egy adag démoni erővel vegyítve igencsak

képesek voltak pusztítani, ezért az anyó előrelátóan

távolabb ment.

- Lássuk csak… - nézett végig Hikari a fán. - Ha én egy

bazi nagy szellem volnék, és meg akarnám támadni magam,

akkor vajon mit tennék? Ohh… ez egy kicsit hülyén

hangzott… - nevetgélt idegesen a lány.

- Hikari! - mondta Atsuko dorgáló hangon.

A lány ránézett, elmosolyodott, majd visszafordult a fához,

és egy kis idő múlva elkezdett jobbra-balra ugrálni a

képzeletbeli ütések és rúgások elől.

“Régóta nem láttam ilyennek” - gondolta Atsuko anyó” -

“Azóta nem mosolygott ilyen őszintén, mióta meghalt az

anyja. Úgy tűnik, az édesanyja hiányát pótolja, hogy

felfedezte a lelke egy darabjában élő szellemet. Igen… A

hatalom tudatában mostmár teljes mértékben képes

megállni a saját lábán.” Közben Hikari egy diadalittas

kiáltás kíséretében a víztölcsérek segítségével tűzifa

nagyságúra aprította a gyakorlásra használt fáját. “És ez a

hatalom az idő múlásával egyre nagyobb lesz…” -

merengett el az öregasszony.

***

Egy hónappal a gyakorlás megkezdése után Hikari

befejezettnek tekinthette “tanulmányait”. Eddig is az volt,

de mostmár még magabiztosabb és elszántabb lett. Bár

már teljesen elsajátította a vizek feletti uralmat, mégsem

mondhatta magára, hogy vizitündér lenne, hiszen halandó

volt, és egy halandóból nem lehet vizitündér…

Hosszú, egész délutános edzései alatt szinte már semmi újat

nem tudott tanulni. Amikor esténként fáradtan végigdőlt az

ágyán - igaz, nem tudatosan, de - sokszor eszébe jutott az

a férfi, aki 2 hónappal azelőtt megmentette az életét, és

akinek még a nevét sem tudta. Azóta nem látta, de érezte,

hogy még találkozni fognak.

Pár nap telt el azóta, hogy Atsuko anyó kijelentette: Hikari

mostmár teljes mértékben ki tudja használni az erejét, és

tisztában van a hatalmával. A lány most is a tónál volt

gyakorolni, csak az öregasszony már nem volt kint vele.

Szokás szerint napnyugtakor ért haza, és meglepetésére a

fogadó ajtajában ott várt rá Kiyoshi úr.

“Ajjaj, rosszat sejtek…” - gondolta Hikari.

Balsejtelme nem bizonyult tévesnek, mert amint odaért a

férfihez, az rögtön elkezdett veszekedni. Látszott rajta,

hogy megint legkedvesebb elfoglaltságának, az ivásnak

hódolt egész délután. Most az volt a baja, hogy a lány

túlságosan elhanyagolja a fogadót, és tudni akarta, hogy

hol kódorog minden délután. Hikari persze nem árulta el,

és ebből még nagyobb balhé lett. A helyzet kezdett

elfajulni… túlságosan is… A lány látta Kiyoshi úron, hogy

hamarosan ütni fog, de eltökélte magában, hogy ezúttal

nem hagyja magát. A gondolataival hívást küldött, és

hamarosan megérezte, hogy pár méterre tőle víz van.

“Hát persze, a kút!” - gondolta. Mostmár biztonságban

érezte magát.

Kiyoshi megint érzékeny pontra tapintott; Hikari

édesanyját kezdte el ócsárolni. A lány ezt természetesen

nem hagyta szó nélkül, és kis idő múlva a fogadós keze

meglendült. A lány elhajolt, és a kút felé kezdett el hátrálni.

Kiyoshi követte, miközben szórta a célt tévesztett ütéseket.

Már a kúthoz értek, amikor Hikari véletlenül túl közel

engedte magához, és az egyik ütés célba talált. A lány

egyensúlyát vesztve elesett, amit a férfi rögtön ki is használt:

Hikarira vetette magát, és kezeit a lány nyakára kulcsolta.

Hikari ijedten nézett a fogadós szemeibe, melyeken az

alkohol köde ült, és menekülni próbált, sikertelenül.

Szerencsétlenségére senki sem volt a közelben, akitől

segítséget kérhetett volna.

“Meg kell tennem… nincs más választásom…” - gondolta

kétségbeesetten.

Abban a pillanatban a víz kicsapódott a kútból. Kis,

karszerű ágak formálódtak belőle, amik elkapták Kiyoshi

urat, aki döbbenetében azonnal elengedte a levegőért

küzdő lány nyakát. Hikari gyorsan talpra ugrott, és hátrált

pár métert. Szemei szinte szikrákat hánytak. Nem

gondolkodott, csak cselekedett. Dühtől remegő hangon

megszólalt:

- Meg akartál engem ölni… ezért elnyered méltó

büntetésed!

A férfi már épp megszólalt volna, amikor az egyik víz-kar

befogta a száját.

- Tartsd meg magadnak… örökre! - hunyta le a szemét

Hikari. A vízből lett karok berántották Kiyoshi urat a

kútba. Hikari még vagy egy percig állt ott csukott szemmel,

várva, hogy dühe csillapodjon. Amint ez megtörtént, észhez

tért, és csak akkor döbbent rá, hogy mit tett… Megölte

Kiyoshi urat! Ugyan a szemével nem látta, hogy a férfi

meghalt, de a víz által érezte, hogy már nincs életben.

- Jaj, ne! - kiáltott fel kétségbeesetten. Mostmár örült,

hogy senki sem volt a közelben, így a falusiak nem

tudhatják meg, hogy gyilkolt… de Kiyoshi úr így is - úgy is

halott, és valakinek csak fel fog tűnni, hogy nincs sehol a

fogadós…

Hikarinak gyorsan kellett döntenie, most nem volt idő

lacafacázni. Berohant a házba, és elkezdte összepakolni a

holmiját. Nem vihetett sok mindent, csak azokat szedte

össze, amiről úgy gondolta, hogy feltétlenül szüksége lesz

rá. A legfontosabb dolgokból álló csomagja egy kisebb

batyu méretű lett, amit könnyedén át tudott vetni a vállán.

- Kinen! Hol vagy? Gyere ide kiscicám! - hívogatta

macskáját. Pár másodperc múlva a cica már szaladt is be

az ajtón. A lány a karjaiba vette, és vissza se nézve a

fogadóra elindult Atsuko anyó kunyhójához.

Amikor belépett az ajtón, az öregasszony megdöbbenve

nézett rá:

- Hikari… mi történt?

- Atsuko anyó, én… - kezdte a lány, aztán elmesélte, mi

történt.

- Gyermekem, jól megfontoltad a döntésedet? - kérdezte

Atsuko.

- Igen - bólintott Hikari. - Elmegyek innen. Eddig is…

gondolkodtam azon, hogy felkeresem azt a szentélyt, ahol

anya átváltozott… hiszen te mondtad, hogy ott sokat

tudnak a régi énjéről… na meg ezután a mai dolog után

tanácsos lenne egy kicsit eltűnnöm közelből. De ne aggódj,

nemsokára visszajövök! Mihelyt eleget megtudtam anyáról,

azonnal hazaindulok. Vagyis hát… ha lesz hová

hazajönnöm…

- Ne aggódj, Hikari - mosolyodott el az öreganyó. - Ha

nem tudsz hova menni, nálam mindig otthonra találsz, ezt

jól jegyezd meg.

- Köszönöm, Nagyon hálás vagyok érte.

- Mikor indulsz?

- Holnap, kora reggel. És… lenne még két kérésem.

- Mi lenne az?

- Az egyik az, hogy amíg távol vagyok, viseld gondját

Kinennek. Nem tudom másra rábízni… A másik pedig…

szeretnék valami úti ruhát kérni, amiben szabadabban

tudok mozogni.

- Természetesen vigyázok a macskádra - simogatta meg a

cica fejét az anyó. - És ruhát is kapsz.

Az öregasszony elővett egy sötétkék hakamát, egy

világoskék kimonót, és egy pár jó erős szandált, és

odaadta a lánynak.

- Tessék. Édesanyádnak is ilyen ruhái voltak.

- Köszönöm! - mondta a lány, és átölelte pótnagyiját.

Nyugovóra tértek, hiszen másnap Hikarinak korán útnak

kellett indulnia. A lány annak tudatában aludt el, vándorlása

közben sok mindent megtud majd anyja régi valójáról, és a

hatalma forrásáról. Nem is gondolta, hogy útja során miféle

kalandokba fog keveredni…