Seyako a félig nyitott erkély felé pillantott, már 6-7 ember fent volt, miközben az ajtó mögül is motozás hallatszott. És ekkor egyszerre több minden is felhangzott. Valami koppanva földet ért a szobában, és a semmiből fekete gáz kezdett fejlődni. - Mind megölni! – hallatszott a vezényszó. Seya nem tudta mit tesz, futásnak eredt. Abban a pillanatban, ahogy elindult már egy kés szelte a levegőt. Valaki az erkély felől hajította. A lány a csillanó acélra nézett a gomolygó füstön át, összehúzta szemeit és az megdermedt röptében. Tovább rohant, Sesshoumaru már felült az ágyban mire ő odaért. A férfi szemöldökei összefutottak, ahogy kezdte megérteni a lehetetlen eseményeket, érzelmeinek dúlása azonban csak halványan ült ki arcára. Végül képtelen volt elnyomni egy meglepett hördülést, amikor is a felé közeledő lány, fellépet az ágyra és felé fordulva az ölébe ült. A következő másodpercben már fekete ruhás karcsú alakok tódultak be az erkély felől, miközben az ajtó recsegve beszakadt, megadta magát a túlerőnek. Ezt már csupán csak hallották, látni nem lehette a sűrű fekete füsttől. De bőven elég volt azoknak a ninjáknak a látványa is, akik a balkon felől közelítettek, teljes harci díszben. Fűrészes élű fémkorongokat ragadott az összes támadó, szinte a semmiből húzták elő, majd a dobókorongok pörögve hasítottak a levegőbe. Iszonyatos pontossággal közeledtek az áldozatok felé, már-már úgy tűnt elérik őket… Seya a démon immár nyugodt arany szemeibe nézett, majd a következő pillanatban egyik kezével megérintette annak arcát. Már tudta mit kell tennie. A férfi némán kivárt. A lány közelebb hajolt, majd halkan odasúgta neki. - Oniwabai vagyok, és most téged védelek meg! Seyako lehunyta szemeit, majd óvatosan ajkait a férfiéra illesztette. Sesshoumaru teljesen ledöbbent, úgy érezte a világ mozgása, abba marad nyitott szemei előtt, minden lassul, majd megáll miközben kellemes, melengető bizsergetés járta át a testét. „Megvédelek, mert fontos vagy nekem!” – gondolta Seya miközben másik karjával is magához ölelte a démont. Ismeretlen ősi nyelvű ritmusos szöveget kántálta magában és érezte, hogy a belőle eredő erő örvényleni kezd teste körül. Az idézés megkezdődött. – „Kérlek Istennő!” (Seya egy felerősítő varázslatot vitt véghez, ami csupán megerősíti telekintézisének képességét, a lány érzelmi energiáját kihasználva, ám ehhez hozzá tartozik az is, hogy szellemi ereje annyira kimerül ettől, hogy ha az idézéssel végez nem biztos, hogy képes lesz újra ilyen támadást alkalmazni.) A nő halványan látta félig lehunyt szempillái alól, ahogy teste körül felragyog a világoskék aura, ahogy a mozgásban lévő dolgok lassulni kezdenek. Aztán rémült, meglepetéssel vegyes döbbenettel nyitotta ki szemeit. Hírtelen azt sem tudta mi történt, egész testén végig futott a hideg. Az idézéstől halványkéken égő pupilláján, bámulattal teli öröm tükröződött, kevés híján el is, felejtette hol is, van éppen. Szívverése kihagyott, ahogy megérezte amint a férfi, akit éppen az imént húzott magához, a kezdeti megdöbbenés után szorosan átöleli, majd nyelve keresgélve utat tör magának a lány szájába. Finoman és lágyan, olyan gyengédséggel hogy a nő karján bizsergett tőle a bőr. El sem hitte, hogy ilyen csókot kap egyszer egy démontól. Egy démontól, aki hatalmas, erős és büszke. Egy olyan démontól, aki már régen meg akarta adni ezt a csókot, valamiért olthatatlanul kívánta ezt a halandó nőt, maga sem értette miért. Mint akit megbűvöltek. Seyako ledöbbent, de közben a tudat alattijában dalolt egy hang mely arra emlékeztette, erre vár már az óta, amióta összehozta őket sorsuk. Lehunyta szemeit, és viszonozta a lágy gesztust, mire talán a férfin volt a megdöbbenés sora. A másodperc töredéke alatt szenvedélyes csókolózásba kezdtek, és abban a pillanatban vakító kék aura robbant ki a szobából. A túlvilág erejéből merített fény elvakított mindenkit, senki szeme nem láthatta őket, senki nem láthatta első csókjukat. Az első vad ölelést, az első olyan ölelést, amiért később nem jár pofon, az első olyan ölelést, amiben mindent szabad. A szellemet nem zavarta hogy egy halandó lány simul hozzá, hogy karjait a nyaka köré fonja, ujjait ezüst hajtengerébe fúrja. És a lány sem ellenkezett, mikor megérezte a férfi kezét csupasz combjain, ahogy az ölelés magához rántotta, ahogy a kéz, hátra fut a derekához és vissza. Ebben a pillanatban minden szabad volt. Senki sem láthatta meg őket, nem marad árulójuk. A robbanás ereje elsöpört mindent, ami az útjába került, a falak még két-három helyiséggel arrébb is megrepedtek, az ajtók tokostul kiszakadtak, a bútorok dacolva a gravitációval a levegőbe emelkedtek. A nyomás szétrepesztette az üvegeket, a könyvek lapjaikra szakadtak szét, miközben ugyan ez a nyomás szanaszét szórta az ajtótól és az erkélytől közeledő embereket, ki a kétemeletes magasságból zuhant ki, kit a törmelék vagy bútor zápor nyomorított meg, ám úgy nézett ki többen voltak, mint ahogy azt Seyako gondolta, és páran túl is élték ezt az elsöprő támadást. A nő szorosan lehunyta szemeit miközben fülében sípolt az elrobbanó energia hangja. Erősen szorította magához a férfit, élvezte hogy az, szintén átöleli. Úgy érezte a mennyben, jár, ahogy a puha ajkak övéire tapadtak, ahogy a csókban érezte a szellem minden eddig elnyomott szenvedélyét. Az idő megállt, a tér tágult, ő pedig azt kívánta soha többé ne kelljen ezt abbahagynia. Soha! Lehunyt szemei előtt a semmiből, egy fájdalmas, szomorú mosolyú nő jelent meg. Automatikusan pattantak fel szemei, miközben elméjében megszólat egy kedves, dallamos női hang: „Seya… Mért?” – kérdezte keserűséggel átitatva. „Aya!” – rebegték a lány ajkai szavak nélkül, és teste akár csak ha megfagyott volna. A szenvedélyes csók mintha csupán képzelet szülte foszlány lett volna. A démon megérezte, mi játszódik le a nő lelkében, hagyta, hogy az a vibráló energiák között az lassan lehajtsa fejét, és így eltávolodjon tőle. Ajkaik szétváltak, lassan talán kissé fájdalmasan is. Nem akartak elszakadni egymástól. Sesshoumaru lágyan nézte a nőt. A kék derengés még ott égett a szobában, még pár könnyebb bútor vagy törmelék darab a levegőben volt. Nem bírta elvonni tekintetét a lány gyönyörű arcáról, képtelen volt arra utasítani kezeit, hogy elengedjék őt. Csak nézte a kék fényt, mely megtört az aranyhajtengeren, a fájdalmas arckifejezést, a lassan remegő testet. Aztán Seyako is felpillantott csak egy másodpercre. Némán néztek egymásra. Seya karjai már nem öleltek erősen, félig lehunyt szemeiben bűnbánat csillogott. Fénylő világoskék haorijára tapadt arany szálait nézte, miközben úgy érezte lelke, széthasad az önvád fájdalmától. Érezte, ahogy a férfi egyik keze elengedi derekát, majd a hegyes karmos ujjak vigyázva az álla alá csúsznak, és felemelik leszegett fejét. Nem tudott ellenállni, kétségbe esetten pillantott bele Sesshoumaru igéző szemeibe, melyek most kissé kérdőn összehúzódtak. Elveszett az arany tekintetben. Teste megrándult, ahogy érezte a felerősítő varázs bevégeztét, hírtelen észlelte gyengeségét, tudta energiái nagyon kifogytak. Abban sem volt biztos, hogy a közelharcot bírni fogja-e még. - Ennyit tudtam tenni… Folytasd helyettem…- súgta. Sesshoumaru haloványan bólintott majd az a keze, amelyikkel a lány fejét felemelte becsúszott Seya tarkója mögé. A lány csak egy erős rántást érzett és teljes testével zuhant a démon ölelésébe. Abban a pillanatban a telekintetikus jelenség elhalt, vak sötét maradt a nyomán… A férfi maga sem tudta mit cselekszik. Rettentően meglepődött, amikor a lány kis mosollyal arcán közelhajolt hozzá, majd könnyedén, finoman és puhán megcsókolta. Bármire fel volt készülve csak erre nem. Még is jó érzés volt, ahogy Seyako magához öleli, testét melegség járta át, miközben édesnek találta a lány ajkait. Utólag visszagondolva sem tudta mi vezérelte akkor, amikor valódi csókká alakította a gyengéd gesztust. Nem tudta, de talán nem is akarta tudni, pont elég volt neki, hogy Seya ha kisebb szünet után, ha akadozva is, de viszonozta csókját és egyre vadabbul, egyre kitárulkozóbban. Ekkor megszűnt tér és idő számukra. Még messziről érezte, hogy elszabadul a pokol a szobában, de már csak arra tudott gondolni, hogy még közelebb tudhassa magához ezt a nőt. Aztán megérezte, hogy a lány elgyengül, majd a csók hevessége csökkent, és ajkaik akadozva szétváltak. Tudta mire gondol a lány, ám ez most már nem számított… Mindennek vége lett, ahogy a fekete homály beállt. Már tudta mit kell tennie… Villanó ezüst folt maradt csak az ágyon, lemaradva gazdájától. Sesshoumaru két pillanat múlván már a kertben állt. De ez a Sesshoumaru már más volt. Tekintetében tajtékzó düh lobogott, gyönyörű szemei vörösen égtek a sötétben. És csak bámulta a szobája helyén keletkezett hatalmas lyukat. A palota ablakiban sorra lobbant világosság, kiáltások és sikolyok hallatszottak mindenfelől, néhol sötét árnyak néztek ki erkélyeiken. A káosz pár percre magával ragadott mindenkit. A démon a karjában aléltan pihenő nőre nézett, majd lerakta a fűbe. - Menj távolabb. – szólt rá. De hangjában nyoma nem volt már gyengédségnek vagy érzelemnek. Olyan üres és jeges volt, hogy Seya kissé rémülten botorkált biztonságos távolba. Ez az idő éppen elég volt, hogy az életben maradt támadók összekapják magukat. Süvítve ugráltak le a szoba helyéről, vagy éppen tápászkodtak fel akaratuktól függetlenül történt repülés túlélőiként. Pár perc alatt csatarendbe álltak, ki-ki egyéni fegyverét szorongatva. Idejük már nem maradt a támadásra az megkezdődött nélkülük is. A tajtékzó szellem karjának egy könnyed csapásával elsöpörte az első sorokat, majd az energia ostor visszaútján is gyűjtötte áldozatait. A ninják támadtak, de ebben a pillanatban rohant be a palotaőrség is a kertbe. Fekete páncélos büszke démonok, néhányan már felvették igazi alakjukat is, a többi előtt rohanva vetették magukat a támadókra. Ekkor furcsa dolgok kezdtek történni. Azok az alakok, akiket a démonnagyúr energia ostora letarolt lassan újra fel kezdtek tápászkodni. Akiket az állati alakban támadó szellemek terítettek le sértetlenül keltek fel az első roham után. „Mi ez? Nem érzem a vérük szagát!” – nézett körbe Sesshoumaru, de mostanra már aranyszemeiben nyoma nem volt indulatnak. Most már a megtestesült halálfény csillant bennük, ahogy kastélyának orv támadóira nézett. Egy biztos volt, senki nem fogja túl élni az összecsapást, ha vele kerül szembe… Seyako rogyadozó térdekkel bicegett el a tavacska partjáig, majd ott kedvenc fájának döntötte hátát. Mellkasa szúrt, szemei előtt szikrák pattogtak. Inkább lehunyta őket. Csak fülei fogták a harc jeleit, tudta, pihennie kell. Az első pár perc így telt el. Dermedten ült a nagy fa tövében, csak gondolatai száguldtak fejében. „Mért vagyok még mindig ilyen gyenge? Soha nem tudtam egy rendes idézést véghez vinni, utána volt hogy órákig eszméletlen maradtam. De mért, Mester, nekem mért nem sikerül megtanítanod? Azért mert én csak egy halandó vagyok? Mért nincsen elég erőm?” – sóhaj – „És hogyan magyarázom ezt meg Sesshoumarunak. Teljesen félre értette!” – még nagyobb sóhaj, mire a szúrás újra a bordái, közé vágott – „Most mondjam azt neki, hogy csak arra kellett, hogy véghez tudjam vinni az idézést? Mert hogy csak akkor vagyok rá képes, ha életveszélyben vagyok, közvetlen és visszavonhatatlanul, vagy ha érzelmileg olyan állapotba… juttat valaki… Mondjam meg ezt neki, miközben tudja, tudja, hogy én is ugyan úgy élveztem!” - Hogy mekkora egy idióta vagyok! – nyögte, majd kissé energikusabban körbenézett. Rettentően meglepődött, amikor észrevette, hogy a ninják számában alig van csökkenés. Mintha csak nem egész palotatestőrséggel küzdöttek volna. Döbbenten figyelte a nagy vicsorító leopárdot, kinek támadását egy egyszerű karddal megállította egyikük. Ha lehet még ennél is jobban elcsodálkozott, mikor észrevette, hogy Sesshoumaru energiaostora is teljesen hasznavehetetlennek bizonyul. Lassan felegyenesedett, de még kapaszkodnia kellett. Újra lihegnie kellett ettől a csekélyke megerőltetéstől, de most nem is fizikai erejére volt szükség. Lehunyta kék szemeit és próbált rendet csinálni a fejében. Emlékezni akart. „ - A telekintézis képessége nem mindenkinek adatik meg Seyako-san, és nagyon kevesen válnak mesterévé. Veled is úgy kezdődött, hogy kontaktussal mozgattad a tárgyakat, igaz? - Az, mit jelent mester? – egy gyermek hangja szólalt meg az emlékben - Ránéztél valamire és az, mozgásba jött, ha te úgy akartad. Hát figyelj ide Seyako. Ha behunyod a szemed, akkor is képes vagy mozgatni a tárgyakat. - Hogyan sensei? (mester) - Ha lehunyod a szemed, ha tiszta a lelked és nem háborog az elméd látni, fogod őket úgy is. Azt már megtanultad, hogy minden lényt jóságos vagy gonosz yaki (aura) ölel körbe. Ha megfelelően összpontosítasz látni fogod őket! - De mire jó ez sensei? Hiszen azért van a szemünk, hogy lássunk? - Seyako, könnyedén kerülhetsz olyan helyzetbe, amikor a szemeid nem használhatod. És még valami, ezzel a módszerrel, sokkal többet látsz. Képes vagy olyan dolgokat is észlelni, melyeknek e lát síkon vetített képük teljesen más, mint amilyenek azok a valóságban. - Ez akkor hasznos mesterem? - Az, Seyako. - Megtanítasz rá…?” Az emlékkép elszakadt. Többre most nem volt kíváncsi belőle a nő. Mozdulatlan maradt és az emlék utasításait követte. Lassan elhalt fülében a csatazaj, már nem hallotta a kiáltásokat. Szívverése erősödött, ám nyugodt ütemű maradt. És ekkor lehunyt szemei előtt tisztulni kezdett a kép. Halvány körvonal, kontúrok, fényárnyék játék. Pislogott egyet, csukott szemhéjakkal, hogy élesebben lásson. Egy pillanatra úgy érezte, megvakul, ahogy látóterébe kerül valami erős vörösen izzófény. Valakinek az aurája, valakinek, aki iszonyatos erőknek birtokosa. Újra pislogott, szemének égése csökkent, és meglepetten, vette észre, hogy a vörös fényhez egy alak is tartozik. Ami viszont a legjobban megdöbbentette, hogy a vörös jelenség közepén hosszú elképzelhetetlenül tiszta halványkék csík derengett. Lassan ahogy a sötét hol színes, hol színtelen alakok határozott formákat vettek fel, lehunyt szemei előtt kibontakozott a csata. Erősen koncentrált és a karcsú, hadakozó alakokat figyelte, akiket a ninjáknak vélt. Elméjét megfeszítette, és ekkor észrevette végre. Minden egyes fekete alak mellkasán aranyfényű korong világított, és a korong testük előtt pár centire húzódó védőpajzsot generált. Jobb szót nem tudott erre a viszonyra mondani. De ez nem közönséges pajzs volt, acél könnyedén hatolt át rajta, ám minden spirituális vagy yakiból (démoni energiából) merített támadást visszavert. Seya szemei felpattantak, és ezzel együtt lábai is megindultak. Először csak botladozva, majd ahogy fokozta a tempót lassú de, biztos kocogássá fejlődtek. Mély levegőt vett, élvezvén, ahogy a tiszta oxigén szétárad tüdejében és a tömeg felé kezdett rohanni, kezeit maga mögé hátrafeszítette majd a levegőbe ugrott. Testével együtt röppent a magasba adrenalin szintje is, ahogy nekilátott a könnyed bemutatónak. Manővere sikeres volt, majdhogynem a tömeg közepén ért földet, egyik lábát behajlítva, míg másikat maga mellett kinyújtotta. Bőrcsizmáján megvillant a hold fénye. Nagy levegőt vett, majd jobb kezének két ujját szájába véve hangosat füttyentett. Erre mintha csak mindenki megfagyott volna, síri csend telepedett a csatázókra. - Hé fiúk! – kiáltotta – Mindenki emberi alakba vissza! Erős suhenen (démonok elleni talizmán) védi őket! Szavai után csend maradt ám szemmel láthatóan senki sem vette komolyan, amit mondott. Csalódottan lehunyta kék szemeit, és egy kis villanással eltűnt a földtől, majd az egyik ninja mellett ért földet. Jobbjával övéhez nyúlt, kirántotta a hosszú pengés kést, egy félfordulat, a támadó mögött volt, ám mire elhaladt mellette az a földre rogyott, miközben nyakához kapott. A lánynak még volt arra ideje, hogy kitépje a véráztatta ruha alól a talizmánt, mely nagy lapos medálnak látszott. Közben fejében örvénylettek a gondolatok „Hihetetlen, minden erőm visszatért! Ilyen még nem volt! Egy idézés után, ennyire a maximumon lenni! Még is csak fejlődtem! Csúcs!” Diadalmasan nézett körbe, mire hümmögő igenlés volt a válasz. De már emberi ajkak formálták az elismerő morajt. Sesshoumaru ugyan távolabb állt de mindent jól látott. Bosszúsan emelt fel egy katanát maga mellől, amelyet valaki a földbe döfött előzőleg. - Még hogy a többit nekem kell megoldani… - dohogta az orra alá a kutya szellem, persze úgy hogy senki ne hallja – A saját palotámban, éjnek idején, nyomorult halandók… Azt már soha nem fogjuk megtudni mi lett a mondat vége, a démon támadt. Persze ebből a külvilág nem sokat észlelt, csak elhúzó fehér fényeket és holtan összeboruló emberek tömegét. Folytatás következik…