Az idő repült és ő halk kopogásra tért magához. A harcművészetekről szóló könyvet az asztalra dobta és sietve ajtót nyitott. Tomo asszony és Ryohmaru fogadták őt mosolyogva. - Galambom, megjött az ebéd! A nagyúr azt mondta reggelire, úgy sem leszel még fent… - Eltalálta! De már dél lenne? – nézett körbe meglepetten a lány. - Már el is múlott. – javította ki Ryohmaru, majd mindannyian beljebb jöttek, és helyet foglaltak az asztalnál – Te hogy vagy? - Köszönöm jól, Ryohmaru-dodno! Holnapra már kutya bajom sem lesz! – vigyorgott a lány a finom ebéd fölül. - Az talán túlzás, lányom… - húzta össze szemöldökeit Tomo-sama. - Jó is hogy mindketten jöttetek. Sesshoumaru nevében is beszélni szeretnék veletek! – szürcsölte Seya két korty leves között. - A nagyúr nevében? – lepődött meg az asszony. - Igen. Azt hiszem tisztában, vagytok vele, hogy bennetek maximálisan megbízik. Egy kisebb kérésről lenne szó… - nézett rájuk már evőpálcikákat szorongatva a lány. - Miénk a megtiszteltetés! – bólintott a démon. - Egy kis meséről lenne szó! Tomo-samának annyi lenne a feladata, hogy a cselédség között elterjeszti, neked pedig Ryohmaru-dono a katonák között kéne elejtened néhány szót… - Miről is? – kérdezett rá a férfi. - Ugyebár a fél birodalom hallotta, hm… szóval a kis botrányomat múlt pénteken. És azt is tudják h Sesshoumaru-sama utánam indult, majd h visszahozott. Kisé megviselt állapotban. A lényeg a lényegben, hogy mindenkinek úgy kell tudnia, hogy ő kapott el olyan szépen, és hogy csak azért vagyok itt, mert kaptam még egy esélyt… És akkor holnaptól munkába állok… - a nő már nem várt választ a kifőtt tésztát és a hozzákevert zöldséges húst tömte magában. Mikor végzett Tomo asszony felkelt és elpakolta a tányérokat. - Szóval ezt mondjam mindenkinek. A nagyúr elkapott. Rendben galambom, nekem mindegy, ti tudjátok, mit tesztek! – merengve maga elé nézett, mire a lány arcára mosoly ült ki. Tudta mire gondol az asszony – Nem is hinnéd, mit álmodtam! – erre a mondatra Seyako minden önuralmára szüksége volt már – Igen buta álom volt, meg kell hagyni! – az asszony felnyalábolta a tálcát – Álmomban megszomjaztam és a konyhába mentem. Ám ott veled meg a nagyúrral találkoztam… - Tomo-sama elpirult, Seyako pedig kis híján felvisított, amit sikeresen köhögésnek álcázott. Csak Ryohmaru nézett élesen rájuk – Bolond álom, bolond álom, inkább hagyjuk. Elvégre milyen butaság te meg a nagyúr… Megyek is, és akkor mindent megbeszéltünk. Tomo asszony kilépett a szobából, ám Seya még akkor is küszködött a nevetéssel. Szemei néha már könnyezni látszottak. Aztán hamar elment a kedve, amikor az eddig csendben szemlélő démon szomorú, kissé haragos bordó szemeivel ránézett. - Akkor mi is történt közted és Sesshoumaru között… a konyhában? – kérdezte cseppet sem tapintatosan. - Tomo-sama álmaiban? Hát kérdezd meg tőle, hogy mért álmodik Sesshoumaru nagyúrról… Megint el fog pirulni… - Seyako már lenyelte a nevetés nagy részét, de lelki szemei előtt még ott lebegett a tegnap éjjel. - Persze, Tomo asszony álmaiban. És mióta is szólítod te Sesshoumarut nagyuramnak…? Seyako ne akarj ostobának hinni. – háborodott fel a férfi. - Most meg mit csinálod a fesztivált? – sértődött meg a lány is – Tomo-sama tényleg csak álmodta! Mit kerestünk volna mi éjjel a konyhában? Ugyan már! És amúgy is, ha nem tűnt volna fel szövetséget kötöttünk, meg amúgy is felettem áll rangban! Szóval úgy szólítom, ahogy akarom! - Jó, nem vitatkozom! – a démon is felkelt – Ha gondolod, délután gyere le a pavilonba… Azzal ő is távozott. Seyako egyedül maradt bosszúságával. Nem akarta megérteni, hogy Ryohmaru milyen alapon féltékenykedik. Aztán visszaült a könyv fölé, és az idő újra repülni kezdett. Hamar eljött a délután, és amikor már unta az olvasást levonult a kertbe. Ez csak kicsit bajosan jött össze, mivelhogy még soha nem járt a pavilonban. Aztán néhány eltévedés után úgy döntött, hogy a titkos kijáratot választja, és az udvarból próbál meg a kertbe jutni. Nagy nehezen sikerült is. Odalent tavacskát, patakot, rengeteg virágot, és sok szép öreg fát talált. Minden békés és csendes volt, rajta kívül senki nem járt itt. Egyedül volt, miközben gyönyörködhetett az anyatermészet szépségeiben. Kiválasztott magának egy nagy fát, melynek árnyékot adó lombkoronája alá telepedett. Hátát az öles törzsnek döntötte, és a kis tavat csodálta. Egyik szélén nád és sás nőtt, másikon tavirózsák és vízi tökök tündököltek. Egész nagynak mondható vízfelületén kacsák úszkáltak, és néha meg pillantott egy-egy elsuhanó aranyhalat. A nap lassan lefelé vándorolt, a hőség alább hagyott. Seya csak nézte, csak nézte a gyönyörű kertet, míg nem észre sem vette mikor de, lehunyódtak szemei. Fejében zavaros álom kezdett kibontakozni. A fürdőben volt, és nem egyedül. Mintha csak déja vue lett volna. Elzárja a csapot, belelép a papucsokba. Törölközőért nyúl, majd kissé megtörli magát. Előrelép, alig párat, amikor is valakinek neki ütközik. Szinte már készült a csekélyke kis fájdalomra, melyet érzett akkor, amikor Sesshoumaru megszorította a karját. Álombeli énje meglepődött, a szorítás nem jött, helyette valami édes, csiklandozó, bizsergető érzést tapasztalt a nyakánál. Innentől kezdve mintha már csak kívülről nézhette volna saját testét, mint egy külső szemlélő. A démon lehajolt hozzá, és végigcsókolta a nő nyakát, amit az álombéli Seyako halk sóhajjal nyugtázott. Aztán hamarosan szenvedélyes csókolózásba kezdett a két szereplő, amit mindkét Seya teljesen természetesnek érzett. Aztán az álom ugrott. Egy tó partja. Seyako érezte hogy fél, legalább is a reszkető lány az álomképben így viselkedett. Ahogy körbenéz, megpillantja a tétovázó démont. Halkan váltanak pár szót, amit ő külön képen nem hall. Aztán a lány felemelkedik a vízből és a férfi nyakába borul. Újabb váltás. Sötétség. Vak sötétség csak távol hangok: Újra erő. Shikon gyöngy, a világomban van… Visszatérek, újra van erőm! A 700 éves pecsét gyengül! Elpusztítom a világot. GOKURYOHA! A következő képsorok lassan tisztultak csak ki, hogy álmodójuk megdöbbenhessen. Ismerős helyen volt, a Nobunaga palotában. Zaklatottan siet végig a folyósokon, míg nem kopogás nélkül ront be egy szobába. Nem volt ideje megfigyelni hogy melyikbe. Odabent valaki áll, háttal neki és ő nem látja rendesen ki az. Távolról meghallja saját hangját ahogy étségbe esve, még is szenvedélyesen a férfihez szól. - Ha ez az akaratuk megteszem. Neked nincs jogod bosszankodnod… de az utolsó szabad éjszakám neked adom… Hirtelen ébredt. Teste verejtékben fürdött, ajkai ki voltak száradva. Kora este volt. Álmosan körbe pislogott miközben gondolatai még az álomvilágban jártak. Nem értette mitől riadt fel ilyen hírtelen. - Jól vagy? – kérdezte egy távoli hang. A lány megdörzsölte a szemeit, majd lassan a felismerte a mellette a fűben guggoló Ryohmarut. A szellemkérdőn, kíváncsi szemekkel nézett vissza rá. - Aha! – sóhajtott nagyot, és megpróbált visszaemlékezni álmára. - Aludtál, mikor ideértél. Leültem melléd. Most meg nyöszörögni kezdtél… - És nem mondtam semmit álmomban? – kérdezte rémülten a lány, miközben minden akarata ellenére is barackos pír jelent meg az arcán. - Nem mért, mit álmodtál? - Semmit, csupán mindenféle butaságot! – és Seyako más vizekre terelte a beszélgetést. Méghozzá olyan gyorsan váltott témát hogy a szellem percekig azt sem értette, miről fecseg a lány. Ám hamarosan kellemes társalgás bontakozott ki közöttük. Késő estéig kint ültek a kertben, beszélgettek és nevettek. Aztán ha néha halkabbra fogták szavukat az is csak azért volt, mert szóba került köztük az árulás titka. A lány végig hallgatta, ahogy a démon kiábrándultan meséli neki, hogy semmiféle gyanús dolgot nem észlelt. A katonák közül bárkiért a fél karját adta volna. Ő sem reménykedett, abban hogy bármiféle eredményre jutnak ilyen rövid idő alatt. Főleg mivel csak négyen kezdtek el nyomozni. Sesshoumaru valószínűleg a főembereket jelen esetben démon urakat tartotta szemmel, már ahogy a lány gondolta, míg Nagami a cselédeket, Ryohmaru pedig a katonákat. Ám eredmény nem mutatkozott. Hamar eljött az este, Seya visszament ideiglenes szobájába, ahol Naga már várta a vacsorával. Hosszan mesélt a lánynak, ám ő sem tudott hasznos információval szolgálni. Seyako bosszúsan vette tudomásul, hogy ebben a palotában mindenki patyolat fehér. De hát akkor is kell lennie valakinek, aki rendelkezik egy sötét folttal. A finom étel után hamarosan elálmosodott, és mivel semmi értelmét nem látta, annak hogy ébren várjon a semmire ágyba bújt. Ám még mindig szokatlan volt neki ez a fekhely, otthoni és a szolgálói szobájában másmilyenhez szokott. Felhúzta tegnapi hálóingjét, újra kötötte és kitisztította a maradék kisebb nagyobb sebet a testén, majd sóhajtva a párnák közé dőlt. Egy pillanatara felrémlett szemei előtt délutáni álma. Ettől erőtlen mosoly ölelte körbe ajkait. Úgy érezte ez más, ezt nem tiltja senki. Hiszen az álmai szabadok minden kötelességtől, tehertől és senkinek sincsen hozzájuk köze. Az álmok egyes egyedül csak az övék. Észre sem vette mikor aludt el. De mikor felébredt még javában tartott az éjszaka. A szoba homályos volt, minden nyugodtnak tűnt, de ő tudta nem magától ébredt fel. Percekig némán feküdt az ágyban, de semmi nem mozdult, és mikor már meggyőződött róla, hogy valóban egyedül van felült. Sokáig tapogatózott, míg végül sikerült felgyújtania az éjjeliszekrényen álló kis mécsest. A gyenge kis táncoló lángocska hosszú árnyékokat vetett a bútorokra. A lány szeme egyből megakadt a kis ülőalkalmatosságokon, amelyről ebédjét és vacsoráját is elfogyasztotta. (Én eddig ezeket is széknek hívtam, de inkább illik rájuk a párna vagy puff jelző. Ezen szoktak ülni/térdelni a japánok az asztalok előtt.) Azokon ruhák feküdtek. Fehér piros mintás haori (bő ujjú ing), fehér hakamat (nadrág), és sárga kék mintás obi (vastag öv). Az asztalra helyezve acél villant meg, ahogy a lány jobban megnézte, egy mellvért. Mellette a fehér prémpalást. A földön a két fekete cipő pihent. Seyako értetlenül pislogott párat, majd rá kellett jönnie nem hallucinál, valaki tényleg járt itt, amíg ő aludt. És kétsége sem fért hozzá ki lehetett az. Visszadőlt a puha párnák közé, miközben a takarót ledobta magáról. Feleslegesnek érezte, lévén újra fülled meleg nyári éjszaka, köszöntötte őt ébredése alkalmából. Aztán újra lecsukódtak szemei, miközben a plafont fixírozta, ez már csak amolyan látszat alvás volt. Minden idegszála figyelt. Újra riadtan ébredt. De most már tudta mire. Egész testén a hideg borsózott. Sesshoumaru közeledett. A titkos kijárat előtti nagy kárpit elhúzódott, majd megjelent rajta a kutyadémon ezüst feje. Maga után visszahúzta az ajtót takaró faliszőnyeget, majd a kezében tartott törölközővel megtörölte hosszú fényes haját. Abból még csöpögött a víz, de őt nem zavarta hogy a fényes cseppek mind a padlóra hullnak. A szellem zavartalanul befejezte a törölközést, és csak utána nézett fel. Seya az ágyon ült, térdeit felhúzta és átkarolta. Meg akart szólalni, kissé úgy érezte ez olyan, mintha titokban lesné ki a férfit. Ráadásul erősen kezdett zavarban lenni, amikor felismerte, hogy a démonon csak egy lenge alsónadrág féleség van. Nagy sokára a szellem is hajlandó volt észrevenni, hogy ő is a szobában van. Pár pillanatig egymást nézték. A kutyaszellem a zavarban lévő nőt, míg Seya a démont. A félhomályban a lány csak a szikrázó, gyönyörű borostyán szemeket látta tisztán, és ez a megvilágítás, ha lehetséges volt még helyesebbé varázsolt a férfi arcát. Aztán hírtelen elkapta a tekintetét, mire alig láthatón a férfi szája elhúzódott. Ez kísértetiesen hasonlított egy halvány mosolyra. Végül Sesshoumaru megszólalt, miközben az egyik nagyszekrényhez lépett. - Nem akartalak felébreszteni. - Semmi baj… Elvégre ez a te szobád, én csak egy betolakodó vagyok itt… - válaszolta a lány miközben erőteljesen bámult a félig csukott erkélyajtó felé. - Ezt, azt hiszem már megbeszéltük. Seya szorította a puha takarót és nem nézett vissza. Érzékei és hallása tökéletesen bemérte a szellem minden mozdulatát. Érezte, ahogy az ledobja válláról a törölközőt, majd nadrágot húz. Újabb keresgélés után egy vékony haorit húz ki a szekrényből, majd azt is felveszi. A gardrób ajtó nyikorogva becsukódott. Léptek zaja, majd a férfi felhúzza cipőit is. - Visszafeküdhetsz már… - szólalt meg a szellem kisé ironikusan. - Tessék? – kérdezte a lány zavartan, mint aki nem is figyelt volna eddig semmire. Nem kapott választ, a démon unottan ásított egyet, majd az ajtó felé indult. Már éppen kilépett volna, amikor eszébe jutott valami. - Megtudtál ma valamit? – kérdezte teljesen közömbösen. - Nem. Beszéltem Ryohmaruval és Tomo asszonnyal. – ahogy a második nevet kiejtette Seyából kibukott egy halk kis kacagás – Minden rendben. De egyelőre semmi nyom. Ismét egymást nézték, és valamiért mindketten furcsán érezték magukat. Kísértette őket a múlt éjszaka, miközben Tomo-sama emléke akarva-akaratlan mosolyt akart csalni arcukra. Végül Sesshoumaru vett erőt magán és megszólalt. - És mire emlékszik? – kérdezte úgy, mint akit egyáltalán nem is érdekel a válasz. Seyako elfordult, hogy elbújtassa mosolyát. - Mesélte hogy… Éjjel valami nagyon furcsát álmodott… - kis szüntet tartott miközben nyelte az előtörő nevetést – Álmodott… Rólunk, meg a konyháról… - hát az utolsó szó már igen csak elfulladósra sikerült. Nem kapott választ, ismét üres csend maradt. Végül a szellem elhúzta az ajtót. - Oyasumi nasai! (jó éjt) - Arigatou. Várj egy kicsit! – szólt utána a lány. A férfi megállt és visszanézett. - Holnaptól újra dolgoznék. És akkor elkezdenék körbenézni. Reggel kiköltözök a szobádból. - Rendben. De ne lepődj, meg ha sokat hívatlak. Lesz pár feladatom a számodra… - Hai. És még valami Sesshoumaru-sama! Akarom mondani Sesshoumaru… - zavarodott bele kicsit Seyako – Szeretnék tőled kérni pár csekélységet. Többek közt fegyvert és páncélt. Reggel egy lapot hagyok majd az asztalon. Azon rajt lesz minden. - Jó. És még valami! – nézette mélyen a kék szemekbe Sesshoumaru – Nem kéne nyilvánosan együtt mutatkoznunk. Szóval majd csak Tomo-sannal, Ryohmaruval vagy azzal a halandóval, akivel te is beszéltél, üzenek. Azt hiszem más nincs. - Hai. Oyasumi nasai. – dőlt vissza az ágyra a lány, aztán újra felült – De ugye tényleg nem okoztam sok kényelmetlenséget? Az egy dolog hogy a sógornőd leszek, de nem akarok a terhedre lenni! „Sógornő?” – ízlelgette magában Sesshoumaru, majd ismét visszafordult. - Nem gond. Maradjál. Amúgy sem vagyok álmos. - De tegnap éjjel sem aludtál! – erősködött a lány. - Mondom hogy nem gond. Aludj. – azzal a kutyaszellem behúzta maga mögött az ajtót. De nem indult azonnal tovább, pár pillanatig még érezni akarta maga körül a lányt, aztán sóhajtva visszaindult dolgozó szobájába. „Biztos hogy a papírmunka visz egyszer a sírba! Nem is tudom Chichi-ue (apám) hogy bírta…” Seyako nagyot sóhajtott. „Jó lett volna, ha marad. Idegennek érzem itt magam. És amúgy is szeretnék még pár dolgot megtudni róla…” – ismét hanyatt dőlt, lehunyta szemeit, és pár perc múlva már mélyen aludt. A reggel hamar eljött, a szőke hajú lány korán ébredt a nagy ágyban. Nyújtózkodott, majd álmosan kimászott belőle. Arcot mosott és felhúzta tegnapi ruháit. Valahonnan egy lapot keresett, és rajzolni valamint írni kezdett. Miután végzett az alkotással kiszellőzetett, megvetette az ágyat, majd kevéske holmiját összeszedve elindult a zegzugos folyosókon. Álmatagon bandukolt le a konyháig, ahol még kissé kómás vonásaira mosoly kúszott, aztán elhessegetve a gondolatot tovább ment. Ásítva lépett be Nagamival közös szobájába, ahol a lány még az igazak álmát aludta. Az ő helye szépen megvetve pihent. Seya körbenézett, majd, mint egy zsák dőlt el fekhelyén. Újabb pihentető sötétség. A nap már átbukott magaslati csúcspontján, lefelé kanyarodó ösvényére lépett. Seyako felült, és körbe nézett. Sehol senki! – könyvelte el magában. Mellette tisztára mosott és kivasalt egyenruha feküdt. Sajátját széttépette kis kirándulása alatt. Energikusan felkelt és öltözködni kezdett. Miután végzett elsietett a cselédszobák előtt, majd belépett a konyhába, ahol az aznap esti vacsora készült. Alig ért be Tomo asszony már is megrohamozta őt. - Jó hogy jössz álomszuszék! Munka van! - Mért nem ébresztettek fel? – kérdezte Seya kissé bosszúsan. - Azért galambom, mert ha nem vagy elég kipihent nem tudsz jól dolgozni. - Ebben van valami! – nyújtózott kellemeset a lány. És belevetette magát kellemes szolgálói életének habjaiba. Folytatás következik…