- Seya! Seya! Reggel van, gyere már! – a hang távolról jött és igen csak kiábrándító tartalommal bírt. - Ne szórakozz… - nyögte a lány, és a fejére húzta a takarót. - Seyako, ma találkozol azzal a Sesshoumaruval! Szedd már össze magad! Seya úgy pattant ki az ágyból mintha megcsípte volna valami. A szélnél is sebesebben kapkodta magára a ruháit, közben Nagami beszélt valamit, de ő csak suhant erre suhant arra, aztán egyszer csak barátnője keményen vállon ragadta. - Állj már le! – kiabált rá keményen Nagami. - Mi van? - Te hol voltál tegnap? Csak délelőtt dolgozunk a konyhába. Te meg ott sem… - Mit csinálsz? - Yokatta! (Istennő) – fogta a fejét Naga – Tomo asszony fél 9re rendelt a szobájához. Csak téged! Hahó Seyako te jól vagy? - Ez komoly? – kérdezte a lány meglepetten, semmi ilyenre nem emlékezett. - Menj már, mindjárt elkésel. Seyako kiviharzott a szobából. Feltépte a toló ajtót, aztán… Aztán ő eltűnt, csak Nagami bámult hitetlenkedve. „Ez meg mi volt?” Bámulta a csukott ajtót. „Tisztán láttam, ahogy elengedi az ajtót, eltűnik a folyósón aztán az ajtó magától becsukódott. Vagy már hallucinálnék?” Az idő megint bakugrásszerű lendületet vett, a nap már lefelé vándorolt. Seya a palota egyik kihalt folyosóján sietett. Még nem járt a könyvtárban csak sejtette, merre van. Közben az aznapi eseményekre gondolt. „Alig értem be Tomohoz, aztán az a próba, meg az azok dolog, amit mondott. Olyan kiábrándító volt, ahogy Sesshoumaruról beszélt. Lehet tényleg nem is olyan tökéletes. Gyűlöli a halandókat? Aya minden élőlényt szeretett. Nem értem a démonokat… És az a ruha. Ez nem véletlen de nem mondta el. Pedig sejtem, de ezt túl szép lenne… Én szolgálnék fel Sesshoumarunak? Túl szép lenne, túl könnyű… De még is, talán most az egyszer segített is valamiben a külsőm. Tomo azt mondta, legfőképpen annak köszönhetem a ’megtiszteltetés’ hogy más vagyok.” – egy szőke tincset ujjai köré csavart – „De vajon ez elég lesz, arra hogy higgyen nekem? Hogy elhiggye, hogy Északhoz tartozom? Majd kiderül… Hopp! Mindjárt ott vagyok!” Befordult balra és megállt a könyvtár folyosóján. Jól sejtette Ryohmaru már ott állt az ajtóban. Hátát a falnak támasztotta és nagyon el lehetett gondolkodva, mert nem vette észre az érkező lányt. Seya megállt, szinte csak pár méterre a férfitől. Szemei akarata ellenére végigmérték a szellemet. Hosszú kékes haja most is copfba volt kötve, sötét szemöldöke magasan járt mélázása közben. Szabályos arc, kissé hajlott orr. A férfi nyakán csak most látta a két csíkot, olyan vörösek voltak, mint a démon szeme. Még is szépnek hatott ez a szempár a benne tündöklő fekete szembogártól, ami különösen kiemelte őket. Férfi magasabb volt nála, legalább egy fejjel, könnyű bő nadrágot és inget viselt, szemmel láthatóan még ő sem készült az ünnepélyre. Aztán megérezhette, hogy Seya figyel, mert hirtelen arra kapta a fejét a hol a lány ált. Most rajta volt a sor hogy megbámulja a lányt, majd megszólalt: - Látom, eljöttél. – hangja kellemesen zengett a folyósón. - Hiszen ezt parancsolta… - hajtott fejet a lány. - Ez nem parancs volt csupán… - Csupán? - Egy meghívás. Gyere. – azzal benyitott a mellette lévő ajtón. Seyako követte és elámult. A nyugati könyvtár hatalmas volt, a belmagasság óriási több emelet magas, a polcokon gondos sorban könyvek. Kemény bőrkötéssel és valamilyen rendszer szerint. Ryohmaru elégedetten látta csodálkozásod és melléd lépett. - Nyugodtan nézz körbe… - De uram… - Ryohmaru. - Tessék? – lepődött meg a lány. - Szólíts Ryohmarunak. - Köszönöm. – döntötte mosolyogva oldalra a fejét Seyako. - Vegyél le bármit, el is viheted majd én kiveszem neked ha kell… - De még is… - lépett a polcokhoz kíváncsian a lány, a férfi lemaradva követte. - Azt kérdeznéd mért? Seya minden címet elolvasott, aztán rájött ezek a könyvek nem számára íródtak. Sétált, míg nem rátalálta versgyűjteményre. Találomra levett egy könyvet, és bele lapozott. Aztán felnézett. - Igen ezt kérdezném. – sóhajtott – Gyönyörű ez a vers. De rég olvastam már! - Valójában ez egy próba volt. Akkor jól sejtettem, hogy nem az érzékeim csaltak meg. - Próba? – húzta össze a szemöldökeit a lány. - Az. Művelt vagy, és nem egyszerű halandó. - De… - Nem kell mondanod semmit, amíg nem akarsz. Csak beszélgetni szeretnék veled. Semmi mást. „Ja, semmi mást, mi?” – a lány egy kissé flegma mosolyt csalt arcára. - Nem ülünk le? – mutatott az ablak melletti asztalra a férfi. És az elkövetkező egy, egy és fél óra úgy elszállt, mint a pillanat. Mire mindketten észhez tértek sötétedett, és vidáman néha nevetgélve beszélgettek. Seyako próbált elzárkózni a beszélgetés elől, ám egy idő után azon kapta magát, hogy nevetve mesél. Aztán már olyan jól érezte magát, hogy nem is akarta játszani a jégcsapot. Ryohmaru is szemmel láthatóan élvezte a lány társaságát, de ő vetett végett a kellemes estének. - Azt hiszem ideje indulnom. Ma este… - Valami nagy vacsora lesz. Tudom. – azzal a lány kitolta maga alól a széket. - Tényleg? – kelt fel a férfi is és a kijárat felé indultak. - Képzeld egy cselédlány mindent, tud! – nevetett újra Seya. - Nem is gondoltam volna! Aztán egyszerre torpantak meg a csukott ajtó előtt. Mintha az előbbi kacagás csak illúzió lett volna komoly tekintettel, nézték egymást. A lány szedte először össze a bátorságát, hogy kimondja azt, amit mindketten akartak: - Innentől jobb, ha külön megyünk… nem szeretném ha… - kezdett magyarázkodni. - Értelek. – és a démon a lány keze után nyúlt. - Ennek örülök. - Mikor látlak? – kérdezte a férfi. - Mikor akarsz? - Mondjuk kedden ugyan itt? - Nekem jó. – bólintott Seyako – Akkor megyek… - Jó… De csak lassan engedte el a lány kezét. Aztán a búcsú érdekes fordulatot vett, amikor is Seya valami olyat tett, amire előzőleg nem is gondolt. Szinte tudatán kívül emelkedett lábujjhegyre majd kis puszit adott a férfi arcára. Aztán még mielőtt a démon felfogta volna mi történt már el is tűnt a folyósón. Szinte repülve ért vissza a szobájába, ahol Nagami már nagyban készülődött. A két másik lány nem voltak bent, ők a konyhában dolgoztak, lévén nem lettek kiválasztva. Két pillanattal azután hogy Seyako megérkezett Tomo asszony lépett be hozzájuk. - Galambom itt a ruha, teljesen rád van igazítva! És remélem mindent észben tartottál, amit mondtam. - azzal letette az anyagot és megfordult- Csak, hogy tudd, egy rossz mozdulat is az életedbe kerülhet… Egyedül érted nem tudok kezeskedni… – azzal behúzta az ajtót. Seyako akkorát nyelt hogy még a legyek is felröppentek a plafonról. A két lány kissé kétségbe esett arccal összenézett. - Biztos vagy benne…? – motyogta Nagami. - Hát szó mi szó, ez nem volt valami bíztató. –sóhaj – de azt hiszem, tudok magamra vigyázni… - Ühüm. – jött a hitetlenkedő válasz. - De tényleg! –Seya felnevetett – Ideje elmennem, készülődni. - Még ráérsz. Neked csak onnantól van szereped, hogyha Ő megjön. - Tudom. Úgyhogy azt hiszem lezuhanyzok. - Jó ötlet. De nekem indulnom kell, akkor bent látjuk egymást. - Persze! Seyako felnyalábolta cuccait és gondolataiba mélyedve indult a fürdők felé. Tudta hogy a cselédség csak napközben használhatja, de most úgy gondolta neki kivételes joga, hogy ilyenkor is felfrissüljön. Elvégre, csak egy rossz mozdulat és véged… idézte fel a bíztatásnak kicsit sem mondható szavakat. „Azért azt én is megnézném. Eszem ágában nincsen itt Nyugaton meghalni. Sőt maradni sem akarok. Főleg amióta Minden éjjel Aya-sannal álmodok… Mihamarabb indulnom kell!” A lány lepakolt és automatikusan vetkőzni kezdett. Már lépkedett a zuhany felé, amikor is hitetlenkedve körbe nézett. A fürdő nem olyan volt, mint amilyenre emlékezett. Átépítették volna? Teljesen máshogy helyezkedtek el a kabinok, és valami különös drága olaj illat terjengett a levegőben. A falakat bambusznáddal tapétázták ki, és valahogy túl sok volt a pára a levegőben. És a kis udvar ajtaja is hiányzott. Seyako bizalmatlanul nézegette az új környezetet. Többször körbe nézett és hallgatózott de semmi furcsát sem észlelt. Végül vállat vont és belépett az egyik kabinba. Elfordította a fa kart és a kellemes melegvíz már ömlött is a nyakába. Innentől elmúltak a kételyei és nyugodtan mosakodni kezdett, miközben a meleg víz gőze és a párolgó szantálfa eszencia mindent eltompított. Sesshoumaru a dolgozó szobájában ült. Asztalán rengeteg papír pihent, könyvek között, és még a földön is iratok álltak feltekercselve. A démon percek óta csak bámult maga elé, már nem is emlékezett mit olvasott az előző lapon. Aznapra elege volt mindenféle papírmunkából. Komolyan kezdett gondolkodni, azon hogy ezt a munkát is valami megbízható emberére bízza. Talán Ryohmarura. Aztán összeszedte magát. Felkelt és egy kisebbet nyújtózkodott mire a csontjai elégedetten megroppantak. „Túl régóta vagyok a palotába, itt lenne az ideje, hogy megint szabadon vándoroljak. Milyen jó lenne ismét a szabad ég alatt aludni, harcolni, és nem ebben a halandókkal zsúfolt kastélyban papírmunkázni… Egyre nyomasztóbb az emberi test is. Mikor volt már olyan harcom hogy rákényszerültem, hogy felvegyem a valódi alakom? Lassan már nem is emlékszem. Ráadásul ma az a vacsora.” – a szellem nagyot sóhajtott és elhúzta szobája ajtaját és a folyósóra lépett – „Megfürdök, még mielőtt lemegyek. Nem bírom tovább. Napokon belül újra elmegyek! Gyűlölöm, minden bűzlik a halandó cselédek szagától!” – lépett be saját szobájába. Egy darabig céltalanul nézelődött végül mélázva kibontotta övét, kibújt ingjéből és nadrágjából, az alsó nadrág fölé csak egy könnyű köpenyt kötött fel, amit az előbb levetett övvel erősített össze. A köpeny félig látni engedte a szellem mellkasát, ahogy az csak hanyag módon magára dobta. Aztán újra tűnődve meredt a behajtott erkélyajtóra a kinti sötétséget kémlelve. Unottan megvakarta egyik vállát és a szoba szemközti falához indult majd felhajtott egy falikárpitot egy titkos csiga-lépcsőre lépett. Könnyedén lesétált a teljes sötétségben, mígnem az 5dik forduló után fényt pillantott meg. A hold éppen akkor bukkant fel a horizonton. Még csak második negyedére körül járhatott, vékony volt, sarló alakú. Éppen olyan, mint amilyen jel ékesítette a férfi homlokát. Pár pillanatig még a különös ajtóban állt majd kilépett rajta. Nyugodtan visszanézett és meggyőződött róla hogy csak sziklafalat lát. A varázs még működik. Aztán a fehérre kövezett ösvényen elindult a fal mellett visszafelé, mígnem az kitért jobbra és a távoli homályban egy ház alakja bontakozott ki. A szellem odasétált. Már messziről érezte a helységből áradó nedves párás levegő illattal terhes szagát. Lassan megállt az ajtóban, és az édes szantál mellett egy különös illatot érzett. Egy illatot, ami mintha már egyszer belevésődött volna több száz éves memóriájába. Egy illatot, ami most valahonnan messziről és mélyről tört elő az emlékek közül. A férfi beljebb lépett. Odabent az el bambusz függönyözött helységben félhomály uralkodott. Az ajtó melletti öltöző rész kis szauna kályhájában vörösen égett a parázs. Bentebbről vízlocsogás hallatszott, és az egyik akasztón különös ruhaszerűség lógott. A démon beleszagolt a levegőbe, de nem érzett semmilyen jelenlétet a gomolygó nehéz párától, az illatok áradatától és attól a különös emlékszerű szagtól eltekintve. Vállat vont, úgy hitte bizonyára valaki sietősen távozott, és ruháját itt hagyta, sőt talán még a vizet is feleslegesen folyatta. Köpenyét feldobta az egyik akasztóra, ám ahogy megmozdult odabent is megmozdult valaki. A vízcsobogás megszűnt. A férfi kissé mérgesen beljebb lépett a félhomályba. Éppen ekkor lebbentette meg egy enyhe fuvallat a függönyt mire az félre libbent. A hold fénye belopózott a szobába… Seyako végigdörzsölte minden porcikáját a kellemes vízzel, haját is lemosta és gondolataiban már a teremben járt ahol a vacsora lesz. Aztán még távolabbra repült fel északra fel Aya-sanhoz. Nem tehetett róla, de egyre többet gondolt a nőre, hiszen már lassan több hónapja nem látta, a megbízása rég véget ért és ő meg itt vesződik mindenféle nyugati urakkal. És a legrosszabb mindebben az a bizonytalan balsejtelem, ami belopta magát minden gondolatai közé. Az a bizonytalan sejtelem hogy Aya mellett lenne a helye, de ő még sincs ott. És az a félelem hogy talán Úrnőjének bántódása eshet. Legerősebben elhatározta, hogy nem marad tovább. Ha kell, ma este megszökik. Nem is értette mért maradt eddig. Csak használnia kell… Aztán időérzéke riasztotta, hiszen a vacsora lassan kezdődni fog. Elzárta a vizet. Kilépett és belebújt papucsába. Leemelte a fali akasztóról az egyik törölközött és megdörzsölte vele vizes tincseit majd mellkasához szorította és előrébb lépett az illatos gomolygó, párás homályba. Seya iszonyatosan megrémült, amikor megérezte közvetlen maga előtt egy olyan aura jelenlétét, amihez foghatót még nem érzékelt. Karján minden szőrszál égnek meredt. De semmit nem látott, ezért még egy bizonytalan lépést tett előre, miközben akadozva szavakat lehelt az émelyítő párába: - Ki van ott…? – ám még el sem halt hangja a sötétben hírtelen valami kellemes meleg testbe ütközött. Abban a pillanatban a szél játékosan besiklott a fülledt helységbe, felkapta a bambuszfüggönyöket, és félre is dobta őket, hogy a hold keskeny sarlója betekinthessen a félhomályba. Így aztán ezüstös derengés öntötte el a fürdőt ahol a lány torkára forrtak a szavak. Két erős kezet érzett meg a karján, ahogy kíméletlenül megszorítják. Érezte, ahogy a penge éles karmok milliméterekre vannak csak, attól hogy húsába vájódjanak, majd ahogy a hírtelen fényben visszakapta látását, egy férfit pillantott meg. A nő ajkai közül sóhaj tört elő. A démon, aki előtte állt és szorosan tartotta csodálatos volt. Ahogy ilyen közel került hozzá szinte a saját bőrén érezte aurájának bizsergető erejét. Ahogy felnézett kék szemei elvesztek a szellem hűvös arany tekintetében. Képtelen volt megmoccanni, vagy akár csak megszólalni teljesen megbabonázva bámulta a nemes arcot mely szembe nézett vele. A szél felkapta a szellem hosszú ezüst haját, összeborzolta frufruját, miközben hol ki-kivillant a holdsarló alakú jegy. Aztán a szorítás gyengülni kezdett és lassan a kellemes szintre csökkent vissza… Sesshoumaru megdöbbent. Hírtelen valami puha és forró nyomódott az ő testéhez. Automatikusan az idegen után kapott és két vékony kis kart sikerült megmarkolnia. Szemei tágra meredtek a felismeréstől, egy nőt kapott el, a testéhez préselődő gömbölyű mellek legalább is erről tanúskodtak. Aztán ahogy a holdfény besurrant döbbenten nézett az előtte álló alakra. Kíméletlen szorításában egy törékeny különös lány tartott. Szemei olyan kékek voltak, mint telihold idején az óceán, ezüstösen csillogtak a fényben. Arca fehér, kissé rózsaszín volt, talán az ijedség tette. Haja hosszú volt, vizesen tapadt a hátához, ám még így is aranyszínű szikrákat vetett a fényben. Alakja karcsú és törékeny volt, magassága elenyésző, több mint egy fejjel kisebb volt a férfinál. Bőre különösen puha és vakítóan fehér. Kezeiben maga előtt egy ruhaszerű dolgot szorongatott, ám mind ez kevés volt, ahhoz hogy alakjához képest méretes gömbölyű melleit elrejtse. A férfi szabadon végignézhetett a lány testén, teljesen testközelből. Végsőképpen megcsapta orrát az a különös illat, amit akkor érzett, amikor belépett. Ez az illat a lányból jött, és szinte bódítóan erős volt. Lassan engedett a szorításon, ahogy újra a nő szemébe nézett, a végtelen opálkék mélységbe, ujjai maguktól lazítódtak el. Fejét kissé előre döntötte, hogy jobban szemügyre vegye a megszeppent lány arcát. Hírtelen olyan gondolatok ébredtek elméjében, amin még ő maga is meglepődött, egy pillanatra… A hold kíváncsian ontotta ezüst fényét a helységbe. Ők ketten csak álltak némán egymást bámulva. Ahogy a szél besurrant, felemelte a férfi ezüst szálait, a lány tincseivel nem bírt, mert azokon még nehezékként csillogtak a vízcseppek. Ahogy a szorítás finomodott és a szél körbeölelte Seyako fedetlen testét bőrén remegés futott végig, borsózva minden idegszálában. Sesshoumaru érezte, ahogy a hideg megöleli a lány testét, kezei alatt libabőrössé vált a nő karja, és oldala is. A csodálatos nő csak nézte az arcát, nem pislogott, lélegzete is szaggatott volt. A férfi nem is vette észre mikor vándoroltak kezei a lány oldalára, és mikor hajtotta annyira, mélyre fejét, hogy szinte csak centik válasszák el az áhított arcától. Döbbenten húzta össze szép arany szemeit a felismeréstől... Ebben a pialantban véget ért a mesebéli látomás. A lány kisé megrázta fejét, majd pislogott egyet. Szemére kiült a töménytelen rémület és az ölelővé finomodott szorításból rémülten kitépte magát. Ezt a mozdulta Sesshoumarut is visszazökkentette a jelenbe. Seya magára tekerte a törölközőt, miközben szemei dühösen lángoltak. Ám még mindig ott bujkált zsigereiben a félelem. Felkapat ruháját és az ajtó felé akart rohanni, ám a démon elkapta a karját és megállította. Ő rémülten nézett az idegenre, és akkor megcsillant elméjében a felismerés. Ahogy a démon megszólalt: - Ki vagy? – kérdezte jéghidegen. A hang, a szemek… Ugyan azok… Ő volt ott Edoban! Biztosan… De én… az előbb… - újra kétségbe esve belepillantott az aranyszempárba aztán szabad keze meglendült a levegőben és lendületből pofon vágta a férfit. Az kissé megtántorodott. Nem az ütés erejétől, hanem attól hogy milyen váratlanul érkezett. Seyako kirohant a fürdőből. Sesshoumaru döbbenten állt. Szinte megbénította az előző eseménysorozat, majd lassan egyik kezét az arcához emelte, oda hol a lány pofon ütötte. Szinte kellemesen hatott ez a kis égő lüktető fájdalom. Lassan levetkőzött és belépett ős is a zuhany alá. Egy pillanatra sem tudta kiverni fejéből a lányt. Tudta hogy látta már valahol. De hol? A hangja is. Ismerős nagyon ismerős. Hol találkozhattunk már? És az illata… Ki volt ő?” Folytatás következik…