Sesshoumaru erejét összeszedve kapaszkodott a Tenseigába, akár süllyedő hajón az utolsó szalmaszálba. Valami azt akarta, hogy átváltozzon. Valami hívta. Hívta gyilkolni. Szemei elé vörös fátyol kúszott, alig látta csak a mellette térdelő lányt, érzékei csődöt mondtak. Aztán ahogy a Tenseiga ereje nőni kezdett a sötét energiák között, megpillantotta a letarolt világot. Pár pillanatig el sem tudta képzelni mi történt. Döbbenetéből Seya fuldokló hangja ébresztette fel. - Ki vagy? – sikította a lány – Mit akarsz tőlem? Sesshoumaru körbenézett, habár minden mozdulat fájdalmas volt ezen a Holdbéli tájon, biztonságérzetet megkövetelte ezt. Nem látott senkit, így ismét a nőre nézett. Seyako előtte térdelt, két kezét nyakához emelve, mintha csak láthatatlan kezeket akarna lefejteni magáról. Köhögve kapkodta a levegőt, mintha valóban fojtogatták volna. Arca majdhogynem halott fehér volt, kezei kissé lilás színt öltöttek. Még is a nő homlokán veríték cseppek kezdtek kirajzolódni. Értetlenül járatta tekintetét körbe, nem értett mi történik. Aztán ahogy a lány szemébe pillantott minden tudatot nyert. Az azúrkék szemekben valami rendellenes dolog tükröződött vissza, már ha a halálfélelmet most nem számítjuk bele. A két tükörkén fénylő szivárványhártyán ugyan annak a kardnak a képe tükröződött, melyet annyiszor csodálhatott meg gyermek korában. Aztán mintha csak a kard hátterében lángok csaptak volna fel, Seyako felsikoltott, miközben még erőszakosabban akarta lefejteni a láthatatlan szorító ujjakat. - Hagyjál… - suttogta száraz torokkal, miközben szemeiből egy kövér könnycsepp bukott alá, mély levegőt vette, pilláit összehúzta – Engedj el! – ordította bele a semmibe, majd ruhája nyakába kapaszkodott és hangos reccsenéssel tépte ketté a drága anyagot. A haori a lány köldökéig végigszakadt, mire ő hörögve borult könnyékre a földön. Hírtelen lett csend. Ahogy a démon körbenézett újra minden normális volt, a fű zöld, a fákon smaragd levelek, a hegyeken erdő. Az ég kitisztult, mindent beragyogott a kelő nap fénye. Aun és Jaken levegő után kapkodva álltak tőlük nem messze. A vörös köd, a vágy, olyan gyorsan tűnt el, mint ahogyan jött a démon szemei elől. Kissé remegő kézzel engedte el a Tenseiga markolatát. Anélkül hogy felállt volna a reszkető nő mellé csúszott, és megérintve annak vállát kényszeríttette, hogy nézzen fel. Seyako arcán patakokban folyt a könny és veríték vegyülete. Sesshoumaru az elszaggatott ruhára nézett, mire Seya reszketve összehúzta melleinél azt. Arcára kényszeredett piros pír kúszott. - Yokatta… hogy viselkedtem… - Mondj el mindent. – utasított a férfi. - Ő volt. Minket hívott… - dadogta a nő, miközben még mindig gyámoltalanul feltekintett az előtte tündöklő borostyán szempárba. Seyako fejében idegen hang csendült, miközben fókuszát vesztett pillantása vörösen örvénylő yakit észlelt mind a négy égtáj felől. A levegő fodrozódott körülötte, akár csak tavon a vízgyűrűk. A hang pedig mesélni kezdett, ám mind szava földöntúli kínt okozott. - Erő. Újra erőt érzek… itt van! Itt van ebben a világban a Shikon gyöngy. A pecsét fel fog törni… a Pokol erejével senki sem dacolhat! - Ki vagy? – sikoltott fel a lány. - Enyém az egész világ, az én erőm korlátlan. Mindennek vége, amint visszanyerem a szabadságom. Végzek mindenkivel. Senki nem fog többé uralni, én hatalmas vagyok… Pusztuljatok! Gokury… Seya úgy érezte, meg fullad. Minden levegője elfogyott, rekeszizmai megbénultak. Tudatán kívül volt már mikor letépte nyakáról a ruhákat. - Hagyjál… - aztán még egy utolsó szikra pattant a légszomjban – Engedj el! - GOKURYUHA! A két szó egyszerre hangzott el, az örvénylő aurák összecsaptak. A lány felkészült a halálra, csupán egy dolog kavargott fejében; „Meghalok, de nem engedek neki. Az én erőm az akaratom…” Minden hírtelen vált semmivé, ezzel együtt a testét fogva tartó hatalmak is eltűntek, ő előre bukott. Vége. Egyelőre… A fájdalmas emlék seregből a mellette térdelő démon hangja riasztotta fel. - Hogy nézett ki? - Micsoda? – értetlenkedett a nő. - A kard, a yaki. Az, amelyik beszélt. - Honnan tudod hogy egy kard volt? – kerekedtek el a lány szemei. - Mond! - Egy hosszú gonosz kard. Súlyként a markolatában egy izzó vöröses vagy talán lilás kő volt. Aztán, aztán egy sárkány. Fekete, mint az éjszaka, tudom mi volt az. A Pokol Sárkánya! Ő beszélt. Ensatshou Gokuryuuha! A Pokol Fekete Sárkánya… - So’unga. – suttogta a kutya szellem. - Tessék? – meredt rá értetlenül Seyako. - So’unga a Pokol Kardja. Az Alvilág minden erejét uraló kard. - Te tudod mi ez? Úgy nézett ki a démon nem is hallja mit mond, csak nézett a semmibe táguló pupillával. Minta valami különös bújtatott érzés lobbant fel, az ajkain kiejtett forró szavakkal együtt: - Az Agyarak közül kettő visszatért ebbe a világba… A Világhódítás kardjai újra itt vannak… A délelőtt csendesen telt. A szokásosnál is csendesebben. Kis csaptunk némán folytatta útját a poros, szekerek vájta mélyedésben, melyet akkoriban útnak hívtak. Egymás mellett haladtak, de még is úgy tűnt kilométerekre vannak egymástól. Még Aun-on is szokatlanul búskomornak tűnt, és csak néha kísérelte meg hogy az előtte döcögő Jakent fellökje, amikor a kis démon nagyon bebambult és lelassított. Seyako teljesen máshol járt, emésztette azt a sok-sok információt, amit hallott. Még is úgy érezte semmit sem ért. Jobb karjával összefogta széttépett ruháját. Csak néha nézett fel a mellette gyalogló férfira, ám annak arcáról semmit nem tudott leolvasni. Sesshoumaru úgy nézett ki teljesen napirendre tért, már egyáltalán nem tűnt feldúltnak. De ezzel csak egyedül ő volt így. Talán még egy kis elégedettséget is érzett. Nem neki kellett felhajtani az Agyarakat, szépen lassan mindegyiket megtalálta. A Tenseigát, az értéktelen kacatot – legalább is ő így vélte – megkapta, most viszont már a So’ungára is ráakadt. Vagy a kard találta meg őt? Teljesen mindegy. A lényeg ugyan az volt. Ha a Tetsusaigát is megszerzi legyőzhetetlen lesz. Akár az egész Földet uralhatná ezzel a három kardal. Nem is hiába mondták őket a Világhódítás Kardjainak. És talán azért is döntött Inutaisho úgy hogy szétválasztja őket. Ez és a következő nap is a néma elmélkedés jegyében zajlott. Másnap útjukba esett egy falu, ahol Seya sikeresen eladta sérült ruhadarabjait, illetve elcserélte. Mivel azok jó minőségű drága anyagból készültek. Így aztán a hakamat fölé egy egyszerű, térdig érő, ujjatlan fölsőt húzott. Az anyag éj fekete volt, magában nyomott mintákkal. Nem volt egy fenséges darab de utazni tökéletesen lehetett benne. Mindemellett Seyako a drága ruhát beváltva beszerzett magán a Ryohmarutól kapott kés mellé, még egy egyszerű, sima szamuráj kardot. Nem az ő fegyvere volt, de ez is tökéletes volt arra, hogy megvédje magát. Látta hogy a démon megnézi az oldalán himbálózó fegyvert, de mivel ő nem tette szóvá Seya sem mondott róla semmit. Aztán harmadik nap virradóra mintha megszűnt volna a fagyos légkör. Seyako vitte le Aunt itatni, mivel Jaken éppen élelmet gyűjtött. Aztán mikor visszatért a kutyaszellemet nem találta, de kis szolgájával kivételesen jól elbeszélgetett. És hála Jaken kivételes bőbeszédűségének lassan kezdett megérteni mindent. Egyedül az zavarta hogy a démonocska még mindig nem volt hajlandó őt a nevén szólítani. - Az egész Sesshoumaru nagyúr édesapjával kezdődött. Inu no Taisho úrral. A Nagy Kutyaszellem birtokolt a Világhódítás kardjait. Nála volt mind, erős és biztos kezekben. Aztán Intaisho-sama bele szeretett nagyuram korcs öccsének anyjába. Ő csupán egy halandó hercegnő volt, így aztán Inuyasha hanyou lett. De ezt azt hiszem nem kell magyaráznom… - Jaken, kérlek a kardokról mesélj! – kérte a lány két falat erdei bogyó között. - A kardok, a Világhódítás kardjai; a So’unga az Alvilág kardja melynek egyetlen csapásával alvilággá változtathatod a földet, a Tetsusaiga Evilág kardja, melynek egyetlen suhintásával démonok százait lehet megölni, és a Tenseiga, a Gyógyító kard, vagy más néven a Mennyek kardja, mellyel több száz életet lehet visszaadni. - Azt mondod Sesshoumaru apjának ilyen erős kardok voltak? De akkor ő, mért nem hódította meg a világot? – szeppent meg a lány. - Ne kérdezz ostobaságokat, te halandó. Hát honnan tudhatnám én azt! - Jól van. Gomen! – sóhajtott nagyot Seyako – Akkor ez annyit tesz, hogy Sesshoumaru birtokában van a Tenseiga, de a többi merre található? - Fogas kérdés nagyon fogas… Úgy beszélik, ők, Inutaisho szolgái, hogy a Tetsusaiga a Fekete Gyöngybe, a Nagy Kutyaszellem nyughelyén van elrejtve. „Szem sohasem láthatja, végső nyughelyét ki őrzi, titkát fel nem fedi.” – idézte bölcselkedve Jaken. - De akkor Sesshoumaru mért kapta kézhez a Tenseigát? – kíváncsiskodott a nő tovább. - Nem tudni. Apja akarta így. A Tetsusaigát elrejtették halála után, és csak az lesz képes megtalálni, aki érdemes rá. Ezért nyomoztam én a Nagyúr megbízásából az utóbbi időben. - Értem. És akkor a So’ungával mi lett? - Senki sem tudja. Utoljára halálakol használta Inutaisho-sama, azután a kard nyomtalanul elveszett. Azt beszélik egy másik dimenzióba került. De most még is, itt jelentkezett. - Értem. Szóval Sesshoumarunak ez a két kard kell még, a hódításhoz? - Ne legyél ostoba! Sesshoumaru nagyúr már így is hatalmas, csupán… Jaken nem fejezhette be a mondatot. Míg ők békésen üldögéltek éjjeli szálláshelyükön a semmiből kipattanva húzott el mellettük egy szellemgömb. Mindketten meglepetten pislogtak körbe, ám a következő percben közéjük becsapódó lángnyelvek egyszerre menekülésre késztették őket. Seya épp hogy csak időben ugrott el, így is érezte, hogy valamennyi megpörkölődhetett ruhájából. Bosszúsan kereste ellenfelüket, ám egészen a következő tűzcsóváig senkit, és semmit nem látott. Csupán szeme sarkából, azt hogy Sesshoumaru nem messze tőle alakot ölt. Aztán amikor ellenfelük újra támadt a lány már tudta mi az. Pikkelyes, hüllőszerű lény, tollas szárnyakkal, nagy behemót hátsó lábakkal és kicsiny csökevényes karokkal. Nagy buta fejének közepén egy kisebb, a testhez képest miniatűr fej ült. Maga a lány kék volt, és pikkelyes bőrén ezüstösen tört meg a napfény. - Megtudhatnám, mi ez? – kiabálta oda a hírtelen tovatűnő férfinek a lány. Sesshoumaru démoni sebességét kihasználva váltogatta felbukkanási helyeit, és hihetetlen szerencséjének, vagy ügyességének köszönhetően egy pillanattal mindig előbb tűnt el, minthogy a lángnyelvek megperzselhették volna. Seyako bosszúsan emelte tekinteté a tollas kígyószerű lény felé, aki különösebben nem is foglalkozott vele, csupán a kutyaszellemet üldözte, aki viszont úgy nézett ki megelégedik, azzal hogy elérhetetlenné válik számára. Csupán annyi zavarta a nőt, hogy bizony neki is menekülőre kellett fognia egy-egy lángörvény elől, ami már koránt sem volt olyan zökkenő mentes, mint a szellemnek. Sesshoumarunak először az tűnt fel hogy a felé közelítő tűzörvény egyszer csak fél úton megakad, majd oldalra ég szét. Egyből tudta ki avatkozott bele, és érdeklődve figyelt Seyako összehúzott szemeit. Aztán a lány egy pislantására valami elementáris energia ragadta meg a kék youkait és vágta a közeli hegyoldalon a fák közé. - Lennél szíves válaszolni? – ugrott egy villámgyors mozdulattal Sesshoumaru mellé. Élvezte ezt a kis testmozgást, és bizonyítani akart a múltkori eset miatt. Önmagának. Alig volt ideje, a démon cseppet sem finoman fél kézzel odébb lökte, ám ez mentette meg a ropogósra süléstől. Ellenfelük szívósnak és kitartónak bizonyult, már egyből viszonozta is a támadást, amint összeszedte magát a meredek lankákról. Seya bukfencezve gurult be egy közeli bokor csoport közé, és csak akkor tudott végre kimászni belőle mikor süvítő ordítás ütötte meg füleit. Ahogy kikászálódott a fák közül, leporolta magát, kiszedte a leveleket és gallyakat a hajából, az inuyoukait látta, amint pár méterrel e föld felett lebegve támadja a kígyót. Sárga energia ostorával vág a lény oldalába hol balról, hol jobbról, mire ő bömböl fájdalmas kínjaitól. A sebek mélyek és és brutálisak voltak, a démon vére patakokban ömölve folyt ki mind két oldalán, néhol már fehérlő csontjai is elővillantak. Sesshoumaru nem láthatta, de a lény farka lassan kezdett körbe kúszni. Ahogy a nő jobban megnézte, öles, tüskés bunkó volt a hosszú izmos farok végén. A kígyó kihasználta hogy a démon belemerül az energiaostor okozta sérülések csodálásba, és meglendítette kőbunkóját. - Sesshoumaru, a farka… - kiabálta Seyako, ám még szavai előtt mozgásba lendült. Jól sejtette, hogy a férfi első reakciója az volt hogy feléje pillantott, így szinte teljesen háttat fordított a támadásnak. – bukj le! – lehelte a lány. Mire szavai elértek a youkaiig, ő már majdnem elérte őt, halandóhoz képest hihetetlen sebességgel. Jobbjában megjelent a furcsa láthatatlan gömböcske, és miközben bal kézzel oldalra próbálta lökni a még mindig értetlenül bámészkodó kutyaszellemet. A két aszimmetrikus mozdulatnak az lett a következménye, hogy ugyan Sesshoumarut sikerült kilöknie a buzogányszerű farok útjából, ám akadályát már nem tudta megfelelő erővel felhúzni. Utolsó pillanatban az elhasalást választotta, ahelyett hogy fejjel fusson a tüskés bunkónak. Hangos reccsenés hallatszott, a lány fekvőtámaszhoz hasonló pózban ért földet, és egyből kiszúrással megtoldott előre bukfenccel tovább gurult. Ahogy teste megállt a forgásban egyből talpon volt. És csak ekkor érezte meg a fájdalmat, ami végig hasít gerince mentén. Hírtelen déja vue érzés fogta el. Hónapok múltak az óta hogy ő utoljára edzett, vagy erősítette volna, harci képességei téli álomra kényszerültek. Talán ennek volt betudható tehetetlensége napokkal ezelőtt, annál a tónál, és talán ezért is tudta Suyama olyan súlyosan megsebesíteni. De ez a késtetett fájdalomérzés, ez olyan jól esően emlékeztette régi önmagára. Régebben, ha harcolt sosem törődött a fájdalommal. Csupán miután minden ellensége földön volt, akkor törődött magával is. De egy valami még is kellemetlen érzést váltott ki, a tudat hogy neki egy ilyen gyermeteg csapást kisujjal kellett volna védeni Északi oniwabaihoz méltón. És még is a menekülést kellett választania, ami ráadásul oly silányan sikerült hogy fájdalmas sérüléssel lett tőle gazdagabb. A nagy csendre tért magához. Meglepetten pislogott körbe. A halott sárkánykígyó teste körül még akkor is ott lebegett a sárgászöld fény mikor ő rápillantott. Sesshoumaru lassan fordult felé, tekintete hidege volt. Pont olyan hideg, mint amikor legelőször találkoztak Edo sötét utcáin. Seyako gyorsan összeszedte magát, és magabiztos mosollyal arcán lépett közelebb a férfihez. - Szép volt. – bökött fejével a még füstölgő sárkánykígyó felé. Ahogy a szél arcába sodorta a füstöt hírtelen jött rá, a kígyóval nem az energia ostor végzett. Erős méreg szagát hordozta a levegő. Automatikusan a férfi méregcsíkjai pillantott. „Hogy én eddig erre nem is gondoltam.” - Teljesen fölösleges volt közbe avatkoznod. – válaszolta a démon – Remélem, nem sérültél meg súlyosan. Nem akarom, hogy hátráltassál. Seyako szemei döbbenten kikerekedtek. Még akkor is értetlen tekintettel nézett a démon után, mikor az már tovább indult. Nem akarta elhinni, hogy jól hallott. Igaz hogy három napja egy szót sem beszéltek szinte, és az is igaz hogy minden éjjel vacogva aludt el, de nem adott ezekre a dolgokra. Most még is rá kellett jönnie, hogy a férfi célja, minél jobban eltaszítani őt magától. Némán indult meg a Nagy Szellem után, ismeretlen úti céljuk irányába. Mert már nem északnak haladtak, immáron egyenesen előre, a sziget belseje felé vették az irányt. Ahogy nézte a himbálózó, a levegőben úszó ezüst tincseket egyre jobban kezdett egy nagy, szorító gombóc fejlődni torkába. Aztán egy idő múlva már nyelni sem tudott, lélegzet vételei is sípolósra váltak. Hosszú órákat gyalogoltak így, csak Jaken tekintett hátra néha, különös nézéssel a lányra. Ahogy telt az idő Seya hátán a seb egyre jobban nyilallni kezdett, de esze ágában sem volt szólni erről. Elvégre Ő nem fogja hátráltatni Sesshoumarut. Késő este vertek csak tábort, mikor a Hold már magasan bebarangolta a csillagfényes égboltot. Az nap még három szellemmel küzdöttek meg. Illetve inkább csak a férfi, a nő nem volt hajlandó megmozdulni, egyes egyedül akkor vette rá magát a cselekvésre, amikor az egyik alkalommal egy madárszerű lény a lapító Jakent akarta megtámadni. Ha lehetséges volt, ennek hatására még fagyosabbá vált a légkör. Amióta a So’unga megjelent ez csak egyre romlott. Késő éjjel, már éjfél elmúltával pihentek csak meg. Aun legelészni kezdett, Jaken tüzet rakott és már húzta is a démonbőrt. Seyako kényszeredetten leült egy fa tövébe, majd hátát nekitámasztotta a törzsnek. Egy arcizma sem rándult meg, ahogy tudott elaludt. Reggel korán kelt, mindenkinél előbb, de tudta hogy Sesshoumaru egész éjjel nem aludt. Azt is tudta, hogy miért. Körülöttük egész éjszaka nagy volt a mozgás. Szellemek húztak el, mind velük párhuzamos irányba, mintha csak vonzaná őket valami. A mozgolódó aurák között a lány sem tudott jól aludni. Így hát a reggel első fényeivel felkelt, és elindult eleséget gyűjteni. Nem akarta hogy esetleg ez miatt keljen a nagyszellemnek rá várnia. Ahogy a lány eltűnt a fák között Sesshoumaru is felkelt, és ahogy elhaladt amellett a tölgy mellett ahol a nő éjszakázott, egyből megcsapta orrát a vérszag. A barna törzsre tekintett; néhol már megszáradt néhol még vöröslő vérfoltokat látott. „Megsérült és nem szólt. Ostoba halandó.” – nagyot sóhajtott miközben elindult a nő után. Jaken rémülten kezdte összeszedni magát és Aunt mikor megpillantotta hogy nagyura távozik. Aztán még el sem érte az első fákat, amikor is valami láthatatlan erő visszadobta a tisztásra. Röptében félszemmel még látta hogy Sesshoumarut is megingatja ez a különös jelenség, aztán egy fénygömb formájában eltűnt szemei elől a szellem. Ő pedig huppanva, gurulva földet ért. Lihegve ült fel, és nézett a levegőbe menekült Aunra. A sárkányló sárga szemeivel, ugyanazon értetlenséggel nézett vissza rá. Folytatás következik…