Seyako késő reggel ébredt, immáron egyedül. Ahogy kinyitotta szemeit arca egyből elkomorodott. Felült, miközben lázasan gondolt vissza az elmúlt éjjelre. Aztán a puha meleg prémre nézett. - Akkor nem álom volt. – motyogta maga elé. Nem akart de ismételten visszaemlékezett mindenre. A gondolatsor vége felé döbbenten kapta ujjait nyakához. Nem akarta elhinni mi történt. Talán a sors akart vagy csak a véletlen hozta, így de a démon ugyanekkor jelent meg mögötte a fák takarásában. Sikeresen elkapta a Seya mozdulatát, és mivel a háta mögött állt, megengedhetett magának egy kis mosolyt. De ez a kis mosoly, mely csak pár pillanatra jelent meg ajaki körül úgy tűnt el, mint amilyen hírtelen jött. Arca komoly és megszokott módon érzelem mentes volt, mire a lányhoz sétált. - Mi lesz ma? – nézett fel rá Seyako, amikor végre gondolataiból magához térve észre vette a szellemet. - Várunk. - Még mindig? – sóhajtott nagyot a lány, és kihámozta magát puha takarója alól. - Ne legyél türelmetlen. A következő estét már nem itt töltjük. A lány felkelt, eligazította ruházatát, hátradobta kócos fürtjeit, majd a prémet visszanyújtotta gazdájának. Sesshoumaru egy biccentéssel elfogadta és felcsatolta vértjéhez. - Elmehetek reggelit keresni? – kérdezte pár perc bizonytalan nézelődés után Seya. - Azt csinálsz amit akarsz. Ha jól tudom… - Sesshoumaru a tegnapi nap emlékére hangsúlyozta ki az utolsó mondatot. Magában már várta hogy vörösödik el a lány, és kezd el kiabálni. Biztos volt benne hogy ezt a megjegyzést nem ússza meg könnyen. De eddig túlontúl unalmasnak érezte délelőttjét, ettől legalább talán kicsit jobb kedvre derül. Valamiért élvezte, ha felbosszantotta Seyakot. És ez az érzés nagyon is kölcsönös volt. Seya nagy levegőt vett, majd lehunyta pilláit. Sesshoumaru úgy gondolta ez csak hatásszünet, de tévedett. - Mindenben igazad van. Már értem. – a lány felemelte tekintetét – Te arra mész amerre akarsz, meg tudod védeni magad bármitől. Viszont én még nem uralom teljesen az erőimet, védtelen vagyok… Jelen esetben örüljek, annak hogy te vigyáztál rám… De azt hiszem, ezt már megköszöntem. A nő elhallgatott, rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy az arany szemek kissé kikerekednek. Miután kiévezte szavai, keltette hatását, folytatta. - Ha bármiképpen meg tudom hálálni, mond, de addig is ne emlékeztess, kérlek arra az éjszakára. Egyesekkel ellentétben, én nem élveztem annyira! Még mielőtt a démon túleshetett volna az első megdöbbenésen, a lány elsétált a folyó felé. Sesshoumaru elhúzta a száját, ahogy a távolodó alak után nézett. Nem igazán tudta mire vélni annak szavait. Végül úgy döntött később megfejti. Seya alig kezdett el halászni, hírtelen furcsa lények jelenlétét érezte meg. Még mielőtt jobban elgondolkodhatott volna a dolgon Sesshoumaru jelent meg mögötte. A férfi kitartóan a borús eget fürkészte. Ahogy teltek a percek lassan megjelent valami, kis fekete, egyre növekvő folt. Aztán már a lány is látta mi az. Egy különös kétfejű sárkánylovon, egy zöld kis démonszerűség. Bizalmatlanul tekintett hátra, ám társa arcát a nyugtalanság legkisebb jelét sem észlelte. Így hát kivárt. A sárkány ló ereszkedni kezdett, és alig pár méterre földet ért mellettük. A nyeregből leugrott a zöld szerzet. A lánynak ekkor nyílt alkalma először megcsodálnia a furcsa szerzetet. Az minden habozás nélkül Sesshoumaru elé rohant, de legalább kétszer megbotlott testénél jóval nagyobb, kétfejű botjában. Mikor aztán sikeresen elbukdácsolt a démonig, ott mélyen meghajolt, majd hihetetlen éles, rekedtes hangján rákezdett. - Sesshoumaru-sama! Nagyuram, híreket hoztam a Sou’ungáról! Hű szolgád beutazta a fél szigetet. Nagyuram láttam Inuyashát is… A név egy indulatos morranást váltott ki a szellemből, és a lány vizsgáló pillantását, a férfi szemében lobogó gyűlölet fénye sem kerülte el. - Jaken. Beszélj az Agyarakról. - Igen is nagyuram! – bólogatott hevesen a szolga – A kétfejű bot mindig ugyan arra vezetett, hol erősen, hol haloványan. Valamiért Edo tartományban, ahol a Goshinboku áll és ahol… - a Jakennek nevezett démonocska megakadt. - Folytasd! – parancsolt rá ura. Seya kíváncsian figyelte a zöld kis lényt. Inkább a küllemére koncentrált, mint szavaira. El sem hitte, hogy ilyen lények léteznek. Zöld bőr, barna haori. Nagy guvadt szemek, és csőrszerű száj. - A Goshinboku vonzza a Szépséget, míg a Vénember egy falu hívását követi. Úgy vettem észre Nagyuram. - Szóval a Tetsusaiga és a Sou’unga is újra elérhető. – elmélkedett a férfi, végül újra szolgájára tekintett – És a korcs? – kérdezte penge éles hangsúllyal. - Valószínű, Sesshoumaru nagyúr. – bólogatott Jaken, majd félősen ura arcára pillantott – Inuyasha – szűrte a rettegett szót lassan – Inuyasha alszik, Nagyuram. - Hogy érted ezt? Hogy-hogy alszik az a kölyök? - Sesshoumaru-sama, én csak pár pletykát hallottam. Nagyuram rosszul gondolja, Inuyasha már nem kölyök. A démon nem szólalt meg. Azon gondolkodott vajon hány éve történtek azok a gyalázatos események. Lassan kezdett ráébredni, hogy bizony már több mint 185 év eltelt apja halála óta. Lassan két évszázad siklott tova, ő még is úgy érezte csak egy pár nap telt el. Jaken a hallgatást bátorításnak tekintette és folytatta: - Inuyasha úgy mondják 35 éve a Goshinbokuhoz van szegezve, egy nyílvesszővel. A korcs beleszeretett egy halandó papnőbe, míg nem így végezte. A halandó nép valami eltűnt Shikon gyöngyről beszél. Zavaros a dolog Nagyuram, nagyon zavaros. – brekegte fontoskodva Jaken. - Szóval a kis félvér úgy döntött a szánalmas emberekhez húz jobban. Várható volt. Annak a szánalmas halandó szukának a hibája minden… Soha nem érdemelte meg, az a korcs, apánk vérét… Sesshoumaru folytatta volna, ha nem lett volna kénytelen kitérni egy ficánkoló, nyálkás hal elől. Az állat nem magától került a levegőbe, ez már abban a pillanatban nyilvánvaló volt számára, amikor balra hajolva kitért az állat röppályájájából. Nem kellett hozzá sok logika hogy kitalálja, ki a kedves meglepetés feladója. Haragosan kapta tekinteté a vízben álldogáló Seyako felé, ám arcvonásai hamarosan döbbenté torzultak. Első pillantásra kitalálta, a lány tajtékzik a dühtől. - Idefigyelj, te mindenség legnagyobb EGO királya! – Seya hangja halk volt és meg megremegett. Ettől Jaken félősen ura mögé somfordált – Nem tudom miről, és kiről beszélgettek, nem is tartozik rám. Viszont mondtál két olyan dolgot, amihez úgy érzem nagyon is sok közöm van! – gyors levegő vétel - Mindig is sejtettem hogy megveted az embereket, ugyan úgy, mint a többi nagyképű, beképzelt, felsőbbrendű szellem. De ne merészeld még egyszer ezt előttem hangoztatni! – a lány szemében fokról fokra kezdett egyre jobban lobogni a kis kék lángocska – És csak hogy tudd, semmivel sem vagy jobb a halandóknál, csak egy démon vagy a sok közül, aki mindent meg tesz a hatalomért. Ez pedig undorító! Fel nem tudom fogni ésszel, hogy Aya hogyan mondhatott igent egy ilyen alaknak! A válaszra váró csendbe Jaken kotyogott bele, de ezt hamar meg is bánta. - Sesshoumaru nagyúr! Ki ez a halandó nő, hogy így mer beszélni veled? - Csend! – kiáltott rá mind két fél egyszerre, erre Jaken jobbnak látta Aun mögött biztonságosan elhelyezkedni. - Örülök, hogy ilyen nyíltan kimondtad, amit gondolsz. – lépett közelebb egy lépést a szellem a lányhoz, fenyegető hangszínre váltva – Eddig te vagy az első, aki meg merte ezt tenni. Elismerem a bátorságod, de valamit jól jegyezz meg Seyako, a bátorság nem egyenlő a vakmerőséggel. És én a te helyzetedben nem mernék ennyire vakmerő lenni… - és hát valljuk be az erőviszonyokat nézve igen csak igaza volt a démonnak. Hosszan néztek farkasszemet, és a lány tört meg először. Dacosan elfordította az arcát, és úgy szólalt meg, mintha a vízhez beszélne csak. - Én bolond meg már kezdtelek megkedvelni… azt hittem más vagy, mint a többi… persze tévedtem, elvégre én csak egy naiv, szánalmas halandó vagyok… Ugyan olyan vagy, mint az összes youkai, taiyoukai; élvezetből gyilkolsz, megveted a nálad gyengébbeket, csak a hatalomvágy hajt. Legalább is mindent megteszel, hogy ez sugározzon belőled. Azt hiszem, most csalódtam benned, pedig már kezdtem felnézni rád… - Seya hangja a végére inkább vádló, mint dühös volt. A lány hirtelen fordult meg, és minden szó nélkül elindult a folyóparton. Nem nézett hátra, nem akarta látni a férfi sértetten utána tekintő szemeit. Keserűen átkozta sorsát, amiért ilyen helyzetbe hozta. Ezerszeresen adósa volt a démonnak, még is erkölcsei nem engedték meg, hogy szó nélkül tűrje ezt az egészet. És ha nem is akart gondolni rá, de tudta a legjobban az fájt neki ebben az egészben, hogy a többi emberrel együtt, őt is megveti a szellem. Nem más a szemében, mint egy halandó szuka, pont ugyan olyan, mint annak a félszellemnek az anyja. Annak a hanyounak az anyja, aki valószínűleg a nagy Sesshoumaru öccse. „Milyen ironikus a sors; Sesshoumarunak hanyou féltestvére van.” – gondolta, aztán még erősebb iramban kezdett gyalogolni. Nem nézett hátra így is tudta hogy senki nem jött utána. Most nem is akarta magyarázkodni, vagy vitatkozni. Túlságosan fájtak a durva szavak fajtájáról. A lány alakja lassan tűnt el a folyó kanyarulatában, míg teljesen el nem vesztették szemi, Sesshoumaru nem nézett más merre. Akkor is csak hű szolgájának hangja riasztotta fel örvénylő gondolatai közül: - Sesshoumaru-sama… - kezdte Jaken félősen, de aztán a kíváncsiság nagyobbnak bizonyult rettegésénél – ha szabad tudnom, ki volt ez a halandó? - Ayasiho testőre. - Ayasiho Nobunaga? – faggatózott tovább a démonocska. - Hai. Edoból került a palotába, cselédnek. - Tényleg, nagyuram. Mi történt az Edói sógunnal? Mert hogy… - Halott. – jelentette be a démon. - Sesshoumaru-sama, és igaz miszerint, a Nyugati palotába… betörtek? - Igaz. Ostoba halandók. Ostoba, de meglepően erős halandók… - Nagyuram, elmondanád mi történt, amíg én Jaken, hűséges szolgád az Agyarakat kutattam? – a zöld szellem először meglapult, félt hogy büntetést kap merész kérésért, aztán ahogy a démon elindult csalódottan, de megnyugodott. - Most nem. Sesshoumaru elindult a már régen eltűnt lány nyomain, tempós, még sem siető léteivel. Jaken halkan sóhajtott, majd eldöcögött a békésen legelésző sárkánylóig, és kisebb nagyobb győzködések után sikerült őt is menetelésre bírnia. Néha magában morgott valamit, de egész úton nem szólt urához, érezte, hogy Sesshoumaru nincsen jó kedvébe. Seyako ahogy szaladtak a lábai alatt a kilométerek lassan lenyugodott. Aztán már csak lassan, bágyadtan, gondolataiba merülve sétált a folyó partján. Azt sem tudta hova, vagy merre megy. És azt főleg nem tudta, mit fog kezdeni ezek után. Menjen vissza Sesshoumaruhoz, hunyászkodjon meg, és biztonságban ugyan, de megtörve érje el Északot. Vagy pedig menjen a saját feje után, bízzon saját kiforratlan képességeibe, és imádkozzon szokásos jósszerencséjéért. A nyomasztóbbnál nyomasztóbb gondolatai közé szépen lassan újra beszivárgott a kétségbe esés. A kétségbeesés a jövő titkaitól. És a legnagyobb kétség, vajon mi lesz ha elér Északig? Nem látta az eseményeket mozgató zsinórok között a vezetőt, de a szíve mélyén ő is érezte egy helyre húznak a dolgok. Még is képtelen volt beletörődni a tudatba, hogy az Északi vezetőség őt is feláldozhatónak tekintette, valamely nagy és szent cél érdekében. Úgy érezte újra olyan magányos, mint amikor nagynénje meghalt a járványban. Már éppen kezdte magát átadni az önsajnálatnak, amikor is megpillantotta maga előtt a hidat. Merengve állt meg. Olyan más volt minden így nappali fénnyel. Lassan sétált el, egészen a pillérekig, és lenézett a selymes zöld fűre, ahol nem is olyan régen gondolataiba mélyedve megpihent. Aztán tekintete a poros útra téved, és szemei szinte látni vélték a nagy vörös foltokat. Elszörnyedt, úgy érezte az ő bűne, hogy itt 15 erős férfi életét vesztette. Ha nem támad rájuk, ha Sesshoumaru nem végzi ki őket bosszúból… Elhessegette magától ezeket, a gondolatokat, és életében először rálépett a nagy kőhídra, melyen áthaladva kiér a Nyugat fennhatósága alól. Habár ez csak formalitás, tudta, hogyha Sesshoumaru úgy akarja, akár perceken belül utolérheti. Ha fátyolosan is de rémlett neki az utazás, amikor a démon visszavitte őt innen a palotához. Az alaktalan könnyed repülés, ahogy gyorsabban szálnak a szélnél. Mérgesen vette észre, hogy újra elkalandoztak gondolatai, és már vagy jó 200 méterre volt a híd északkeleti oldalától. Hangosat sóhajtott, és felnézett a felhős égre. De nem volt kedve küzdeni ábrándjai ellen, gondolatban távol járva haladt az úton, egész nap. Délben egy rövid kis időre megállt, már nagyon kínozta az éhség, mivel a reggelijének szánt hallal megdobált a démont. Így aztán szamóca után kutatva bejárt egy kisebb mezőt, majd pedig legnagyobb örömére méheket talált. Összefutott a nyál ajkai között, ahogy az ínycsiklandó lépes mézre gondolt. Gyorsan összeszedett egy kis száraz füvet, gallyakat és kisebb keresgélés után talált is két megfelelő követ hogy szikrát pattintson. Mikor aztán a kis máglya lángra gyúlt, összehúzta szemeit és felemelte a tüzecskét. Szépen beirányított az odúba, ahonnan rémülten rajzottak kifelé a méhek. Seya biztos távolba hátrált, majd elengedte tudatával a hamvadó ágacskákat, és a lépes mézre koncentrált. Negyed óra sem telt bele már a ragacsos aranysárga anyagot majszolva folytatta útját. Lassan kora estére fordult az idő, és ahogy az édes csemege elfogyott, úgy fogyott az ő kedve is. Egy helyen meg állt lemosta kezét és arcát, aztán egyre bizonytalanabbul de folytatta útját. Már rá esteledett de Sesshoumarunak még csak a közelségét sem érezte. Hagyján hogy magányos volt, de egyre jobban kezdett hiány érzete lenni. És furcsa módon bizonytalan lett önmagában. Még nem volt benne biztos de a tegnapi éjjel sorsdöntőnek bizonyult, abból a szempontból, hogy megmérje magát. És a mérce csupán annyit mutatott, hogy ő sem másabb egy halandó nőnél, csupán vannak rejtett képességei. De akár egy olyan helyzetben már teljesen védtelen. És ez a tudat sehogy sem töltötte el elégedettséggel, ismeretlen félelemmel vonta körbe lelkét. Besötétedett, így kénytelen volt megállni. Gyorsan éjszakázó hely után kellett nézni, és szerencséjére talált is egy alkalmas pihenő helyet. Hatalmas, majdhogynem égig érő fenyőfa, egy nagyobbacska tisztás közepén. A fa törzse sima és vöröses barna volt, alját vörös szőnyegként lepték el a lehullott, száradó tűlevelek, míg az ágakon kis zöld csomókban halványzölden néztek alá lehullott társaikra. A lány így már puha fekhelyet és fedélszerű dolgot is talált egyszerre. A fa kiálló, nagy gyökereinek egyik gödrébe vackolta be magát, felhúzta térdeit maga mellé, és lehunyta szemeit. De ez már nem olyan alvás volt, mint a múlt éjjeli. Most már minden idegszála pattanásig volt feszülve. Folytatás következik…