2.rész:

Jobb idők...?

Rúgtam, ütöttem, csíptem, sőt, haraptam is volna, ha lett volna rá esélyem, miközben tehetetlenül vergődtem fogva tartóm karjában. Fogalmam sem volt róla, ki kapott el zuhanás közben, csak el akartam kerülni tőle, minél messzebbre. Ha Inuyasha, akkor azért, ha Sesshoumaru, akkor azért, ha másvalaki, akkor pedig azért.

Ebben az időben nem éreztem magam biztonságban – főleg annak a tudásnak a birtokában, amit Kagome-chan átadott nekem. Továbbra is folytattam harcomat, amíg nem éreztem, hogy elrablóm magasba felszökken a levegőbe, engem is magával rántva.

– Ouoh... – a hangom elcsuklott. Habár nem volt tériszonyom, nem szeretettem a magasságokat, szívesebben utaztam inkább a földön.

Felhagytam a rugdosással és egyéb mozdulatokkal, amiknek a segítségével kiszabadulhattam volna, hiszen eszem ágában sem volt leesni ekkora magasságból – ahogy lenéztem, megláttam egy piros foltot (valószínűleg Inuyashát), aki már csak egy apró bogárnak tűnt. Nem, most már nem próbáltam kiszabadulni, inkább görcsösen markoltam bele elrablóm karjába.

Szédületes sebességgel haladtunk, újra meg újra a levegőbe szökkenve, a gyomromnak pedig nagyon nehezére esett benntartani azt, ami egyszer már bekerült oda. Ráadásul pont háttal voltam az útiránynak – ez, ha lehet, még inkább zavart. Állandóan attól tartottam, hogy most megyünk neki egy fának, na most következik egy szikla; én pedig arra ébredek, hogy felpréselődöm rá... pontosabban nem ébredek, mert már nem élek.

Mikor picit lassult a tempó – hozzáteszem még mindig nagyon gyorsan haladtunk –, akkor végre kinyitottam szemem és kissé megnyugodtam, így vethettem egy pillantást elrablómra. „Remek, Sesshoumaru.” ráztam meg alig érzékelhetően a fejemet. Nem akartam elhinni, hogy mindez velem történik meg, sőt, mi több, csupán alig egy nap leforgása alatt.

Váratlanul álltunk meg, s végre eleresztett – bár ne tette volna! Az utazástól eléggé elcsigázva éreztem magam, így a világ azonnal elkezdett forogni körülöttem. Jobb híján a fenekemen kötöttem ki, miután elvesztettem az egyensúlyomat.

– Au... – mormogtam félig mérgesen, félig fájdalmasan, miközben a hátsómat masszíroztam, hátha ezzel sikerül enyhíteni a fájdalmamat. Hamarosan már nem is éreztem.

Felnéztem Sesshoumarura, aki azóta le sem vette rólam a szemét, hogy letett és én elestem (hm... igen, maradjunk meg az eufrénizmusnál...). Egy idő után kezdett frusztrálni a dolog, hogy nem csinálunk semmit, csak nézünk egymásra. Aztán megráztam a fejem, s vettem egy mély levegőt. Végre jobban éreztem magam. Le mertem volna fogadni, hogy az előző pillanatban még falfehér voltam, mint egy szellem, most pedig már kezdett visszatérni belém az élet, ahogy a világ lassan megállt körülöttem békében, nyugodtan, a szédítő forgás után. Óvatosan feltápászkodtam, még mindig attól tartva, hogy bármelyik pillanatban újra eleshetek; de szerencsére ez nem történt meg. A siker mámorában megengedtem magamnak egy apró mosolyt, de az hamarosan el is tűnt, mikor ismét a démonra néztem.

– Mit akarsz tőlem? – törtem meg végül a feszült csendet. Nem válaszolt. – Talán azért hoztál ide, hogy nyugodtan végezhess velem, ahol nem szólhat bele az öcséd?

Igyekeztem, hogy hangom ne reszkessen annyira, több-kevesebb sikerrel ment is, azonban a pánik érzetét csak nehezen tudtam palástolni, amely kitörni készült belőlem. Ahogy a szemébe néztem, úgy éreztem, beletrafáltam, pont a közepébe. „Ügyes vagy, Kohana emlékezteted, ha netalán kiment volna a fejéből... mi lesz a következő, talán ötleteket adsz neki?!” szidtam magam gondolatban.

– Még elgondolkozom rajta – felelte hidegen.

„Gratulálok, Kohana, most aztán tényleg rendesen megcsináltad!” töprengtem magamban. A csend megint kezdett elviselhetetlenné válni számomra, ahogy a vesébe hatoló pillantása is, amelyet felém küldött.

Megköszörültem a torkom és halkan mormogva megkérdeztem, félve a választól:

– Nos...? Mit szándékozol tenni velem?

Még mindig csak bámult rám, olyan tekintettel, hogy azt hittem, belelát a lelkembe. „Hé-hé! Ilyet én is tudok ám!” jutott eszembe, s még mielőtt még bármit tehettem volna, éreztem, ahogy az én tekintetem is megváltozik. Az egyetlen egy hátránya az volt ennek, hogy ilyenkor mindig rám jött egy olyan érzés, hogy pislognom kell – túlságosan is hamar –, akkor pedig már akárhogy is próbálkozom, képtelen vagyok visszahozni ezt a furcsa fókuszt.

Ugyanakkor... ilyenkor bele szoktam feledkezni a másik tekintetébe és másra nem is igen tudok koncentrálni. De nem gondoltam volna, hogy olyan hatással lesz rám ez a tekintet – Sesshoumaru tekintete –, mint amilyennel volt. Még sosem éreztem ilyet. Egyszerűen képtelen voltam elszakítani tőle a tekintetemet; teljesen megbabonázott, a külvilág megszűnt létezni, az idő megdermedt.

Aztán elfordította a fejét és elsétált. Én pedig ott álltam letaglózva még egy kicsit, értetlenül pislogva magam elé, mintha egy hatalmas pofont kaptam volna. Örültem, hogy életben vagyok, naná, hogy örültem, de nem értettem a reakcióját. „Na és azok a szemek...!” de aztán gyorsan visszarángattam magam a valóságba. Körülnéztem: egy tisztáson voltunk, minden nagyon ismeretlen, körülöttem pedig a sötét erdő.

Arra néztem, amerre a démon ment. „Egy próbát megér...” vettem egy nagy levegőt, s elindultam utána; hamarosan fel is zárkóztam mellé. Egy pillantásra sem méltatott, úgy sétált tovább.

– Khm... – köszörültem meg a torkom. Még mindig semmi. – Khm-khrmg... – még hangosabban.

Végre rám nézett:

– Ha mondani akarsz valamit, halandó, mondd.

– Csak... csak... – nem azért dadogtam, mert féltem vagy ilyesmi, egyszerűen nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg a gondolataimat. Végül csak sikerült kipréselnem magamból – azon gondolkoztam, hogy... hogyan juthatnék vissza a kúthoz... és hogy milyen messze lehet...

– Vissza akarsz menni a félvérhez és a kis csapatához – morogta.

– Nem – feleltem határozottan és kissé mérgesen, ami mintha kicsit meglepte volna. – Csak a kúthoz... bár fogalmam sincs, miért hoztál onnan el...

– Nem tartozik rád.

Kiengedtem egy gondterhelt sóhajt.

– Hagyj magamra – tette még hozzá.

– Nem hagylak, amíg vissza nem viszel – feleltem röviden, tömören, határozottan.

Nem volt mit vesztenem, ha belegondolok: vagy Sesshoumaru nyír ki, mert pofátlan vagyok és követelőzöm, vagy valaki-valami más, az ékkőszilánkért a szívemben. A démon végigmért, szemében a düh piciny jelét véltem felfedezni.

– Ne parancsolgass nekem, ember... – az utolsó szót különös undorral megnyomva, amit még az arcáról is le lehetett olvasni. Az oly hideg, kőszoborra emlékeztető arcokról, melyek sosem mutattak ki érzelmeket.

– Jó, akkor követni foglak.

– Nem követsz és nem viszlek vissza, érthető?

– Vagy visszaviszel, vagy követlek, amíg meg nem teszed.

Elege lett. Fél kézzel megfordított és egy fához vágott oda, karmos ujjai a torkomat szorították.

– Ne tedd próbára a türelmem, halandó... tán meg akarsz halni? Ilyen ostoba lennél?

Megráztam a fejem:

– Ezért akarok visszamenni a kúthoz. Ha átmegyek rajta, biztonságban leszek... – majd elbizonytalanodtam. – Legalábbis, azt hiszem...

– Ezt meg hogy érted?

– A kút átjáró egy másik időbe – hadartam, mikor éreztem, hogy erősödik a szorítása, aztán hirtelen elgyengítette, így épp elég levegőhöz jutottam. – Kagome-chan is onnan van... vissza kell jutnom.

– Miért lennél ott nagyobb biztonságban?

– Ott nem keresnének.

– Kik?

Na, ezt már nagyon nem akartam megosztani vele. Persze, hogy szép lassan kezdte összezárni a markát. „De... talán ez az egyetlen esélyem, a megmenekülésre... ha elmondom... akkor talán...”

– Akik az ékkőszilánkot akarják – préseltem ki magamból. Inkább leheltem, mivel már alig volt levegőm, s mindenféle foltok lebegtek a szemem előtt. Elengedett, én pedig a földön kötöttem ki, gyengén, levegőért kapkodva. Jelenleg az kötötte le minden figyelmemet, hogy visszaállítsam a légzésemet normálisra. Egész hamar sikerült!

– Ékkőszilánk van nálad?

Bólintottam, de ülve maradtam, biztos, ami biztos.

– Hmpf... szánalmas halandó.

– Hé, nem önszántamból van nálam! – vágtam rá azonnal. Kezdtem kicsit mérges lenni rá. Utáltam, ha lenéznek.

– Akkor miért nem adod ide nekem? – hallatszott egy mély torokhang a hátam mögül.

Talán még sosem voltam ilyen gyors életemben, mint akkor. Hirtelen oldalra vetődtem, minél messzebbre a fától, s miközben felálltam, egy félfordulattal szembenéztem a fa mögül rám leselkedő szörnyre, miközben jobbomon Sesshoumaru várakozott, unott arckifejezéssel, ahogy tekintetét a másik démonra emelte.

Igen, ahogy sejtettem: a fa mögött rejtőzködő szellem valami nagyon gyenge fajta volt. Talán elég lenne egy kard és még én is elbánnék vele, itt, helyben – habár, hozzá kell tennem, nekem aztán fogalmam sincs, hogyan kell bánni bárminemű fegyverrel. Arcizmaimat megpróbáltam kontrolálni, hogy ne üljön ki rá azonnal az undor. Büdös volt, ronda volt, ostoba volt. Ez tökéletesen leírta ellenfelemet.

– Ha ideadod az ékkövet, talán meghagyom az életed, ember – folytatta a szellem, kimerészkedve a fa fedezékéből. Aztán Sesshoumarura nézett. – Talán meg akarsz küzdeni érte?

A kutyaszellem csak állt, mozdulatlanul, arcán a közönnyel és a tömör unalommal.

– Jól van... – vigyorodott el az otromba démon, majd ismét rám emelte a tekintetét. – Nos, hogy döntöttél, kislány...? Az életed vagy az ékkövet választod?

„Kislány az anyukád! Különben meg a kettő összefügg!” szinte felpofoztam a ronda lényt gondolatban, kívülről viszont ez csak a szemem villanásán látszott, az is csak egy aprócska pillanatig.

– Tán megnémultál?

– Nem.

– Akkor?

– Nem adhatom neked oda.

– Ez meg mégis milyen válasz? – hördült fel a démon, s felém csapott.

Én kitértem előle; saját meglepetésemre egész könnyen. Túl lassú volt, még egy hozzám hasonló halandóhoz képest is.

– Ha nem önszántadból van nálad, miért nem adod oda? – kérdezte az ostoba démon, miközben még egyszer támadt.

Én pedig még egyszer kitértem előle.

– Egyértelmű – hallatszott a hátam mögül Sesshoumaru hangja. – Mert az ékkövet többre tartja a szánalmas életénél.

Na ez aztán betett. Mindennek van határa! Mérgesen felhördültem a szavaira. Nem vártam meg, hogy a gyenge szellem még egyszer támadjon: átvettem a kezdeményezést. Puszta ököllel harcoltam. Csíptem rúgtam, ütöttem – talán még nagyobb hévvel, mint amikor Sesshoumaru kiragadott engem a kútból és elvonszolt onnan.

Mondanom sem kell, hogy végződött drámai kirohanásom: akármilyen gyenge is volt, mégiscsak démonvér folyt az ereiben, így végül sikerült leterítenie (de azért meg kellett küzdenie érte!), én tehát a talajon feküdtem, kifulladva, erőm végén, ő pedig lassú és biztos léptekkel közeledett felém. Mindenközben a Nagy Sesshoumaru mit csinált? Hát, természetesen élvezte az előadást. Már csak a popcorn hiányzott a kezéből.

Vettem egy mély levegőt, s gyorsan feltápászkodtam. Alig éreztem már az izmaimat a fáradtság és a kimerültség le akart küzdeni. De én nem engedhettem meg magamnak most ezt a luxust. Lassan elkezdtem hátrálni, miközben két dolog járt a fejemben: az egyik, hogy hogyan fogok kikerülni ebből a slamasztikából, a másik pedig, hogy vajh’ melyik pillanatban fogok elbotlani egy idétlen gyökérben vagy akármicsodában, ami az erdő aljnövényzetében megbújhat.

Ez utóbbira a választ igen hamar meg is kaptam, mikor hanyatt vágódtam egy nagyobbacska, igencsak makacs kődarabban. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Tudtam, ha kiengedem és újra elkezdek lélegezni, akkor nagyon fájni fog, de ha nem teszem, akkor meg megfulladok. Végül sóhajtottam egy mélyet, majd pedig beszívtam a friss levegőt – körítve az ocsmány démon bődületes bűzével. A fájdalom jött, ahogy megjósoltam... és a szellem is!

Ülőhelyzetbe tornáztam magam, s megpróbáltam egyenletesen lélegezni, ami nem nagyon sikerült. A démon lassú léptekkel közeledett felém, időt hagyva nekem arra, hogy körülnézzek, hátha találok valamit, amit használhatok ellene. Egy erős gally, a végén pengeéles szálkákkal... ez kell nekem! Gyorsan odakaptam érte, s még épp időben fordultam meg, hogy egy ösztönös mozdulattal támadómba szúrjam. Aztán elugrottam onnan. Miért is? Egyrészt nem akartam, hogy rám essen, ha esetleg úgy történne, másrészt pedig... öhm.. hát... nem szerettem volna összevérezni a ruhámat... khm... igen... ez a helyzet.

Legnagyobb meglepetésemre a démon a térdére esett és képtelen volt onnan felállni. Hű, ki gondolta volna, hogy ennyi kárt képes vagyok tenni benne? Halk, puha lépteket hallottam, s mikor felnéztem, Sesshoumarut láttam közeledni. Pontosan a gyenge démon háta mögött állt meg. Tekintetét rám emelte.

– Hn... úgy tűnik, ez a szánalmas démon még egy gyenge halandóval sem tud végezni.

„Köszi szépen!” és felvillantottam egy bájvigyort. Nem is, inkább vicsort.

– Szánalmas – jelentette ki még egyszer, majd pedig egy karlegyintéssel elintézte az előtte térdeplő démont.

Én hátrahőköltem, de hamar visszanyertem tartásomat, s élesen a szemébe néztem, miközben ezt a kérdést irányoztam felé, gondolatban: „Mit akarsz még tőlem?”

– Hm... te is épp elég szánalmas vagy... az életed kockáztatni a Szent Ékkőért...

– Te ezt úgysem értheted – vágtam rá azonnal.

A mondat elején a hangom tele volt érzelemmel: düh, harag, keserűség, fájdalom, gyengeség, gúny... és még ki tudja, miegymás... a végét viszont már teljesen hidegen jelentettem ki, érzelmektől és gondolatoktól mentesen.

– Hát magyarázd el – kérte. Nem, inkább parancsolta. A hangjában ez tisztán érződött.

Sóhajtottam egy mélyet.

– Az ékkőszilánk pont itt van... a szívemben, Kagome-chan szerint... ő pedig látja a szilánkokat, úgyhogy... – keserű grimaszt vágtam és megvontam a vállam. – Érted már, miért kell visszamennem a saját időmbe? Akármilyen szívesen is megszabadulnék a kőtől, nem tehetem meg, mert akkor meghalok. Én pedig élni akarok.

Sesshoumaru lassan megcsóválta a fejét. Összeráncoltam a homlokom, magyarázatra várva.

– Akkor sem menekülhetsz el a halálod elől, ha visszamész. Már nyakig benne vagy – furcsa volt a szavait hallgatni. Mintha némi... együttérzést vagy talán sajnálatot hallottam volna ki belőle? Nem voltam biztos benne.

– De ott nagyobb esélyem van túlélni.

– Ez nem igaz. Ugyanolyan kevés esélyed van ott is, mint itt – mondta ki a keserű igazságot a démon, s valahol belül éreztem, hogy tényleg így van.

Mielőtt még észbe kaphattam volna, egy könnycsepp gördült le az arcomról, miközben a földre szegeztem a tekintetem. Nyeltem egy nagyot, s pár lélegzetvétellel elnyomtam a könnyeket és kitörni készülő sírásomat. Ahhoz túl büszke voltam, hogy bárki előtt is elsírjam magam, főleg egy idegen (vagy mondjam inkább arrogáns démon?) előtt. Amúgy se oldana meg semmit, legfeljebb kicsit jobban érezném magam utána és tisztább lenne a fejem. Felnéztem rá, egyenesen azokba az igéző arany szemekbe, válaszokra várva. „Most mitévő legyek?” ez a keserű gondolat kavargott bennem.

Mintha a kérdésemre válaszolna, s belelátna a fejembe – sőt, egyenesen a lelkembe, így szólt:

– Szolgálj engem és megvédelek.

„Hú... ez bizony váratlanul ért.” Még néhányszor rápislogtam, hogy biztos legyek benne, jól hallottam-e, de nem ismételte meg, viszont a fejemben folyamatosan lejátszódott, mint valami véget nem érő hangszalag. Bevallom, csábító ajánlat volt; és egyben rémisztő is. Pontosan hogy értette, hogy szolgáljam őt? Mit kell majd tennem? És tényleg megvéd majd, ha a szükség úgy hozza?

A fejem kavargott, a lábamon pedig már alig álltam a kimerültségtől. Azt viszont nem tudhattam, megbízhatok-e benne. Amit Kagome-chan mesélt, s ahogy eddig viselkedett ez a fickó, kicsit idegenkedtem az ötlettől. De az ösztöneim és az elmém is azt súgta, hogy ez az egyetlen esélyem az életben maradásra. Így tehát visszanyomtam lényem legbelsejébe szkeptikus énemet, s lassan, jól láthatóan bólintottam.

Le mertem volna fogadni, hogy láttam egy apró mosolyt, mely ekkor a szája szegletében megjelent, de mire felfoghattam volna, már el is tűnt. Megfordult, s elindult abba az irányba, amerre eredetileg tartott, mikor ott akart hagyni a tisztáson.

– Kövess – hallottam még a hangját, majd elindultam.

Óvatosan lépkedtem körbe az elhullott démon undorító, bűzös tetemét, s utána siettem, ahogy csak a lábaim és izmaim bírták.

Pár óra múlva – nem, még nem hajnalodott, de erősen az volt az érzésem, hogy ez csupán percek kérdése volt – végre megálltunk egy apróbb tisztáson. A közepén egy tábortűz maradványai voltak; még pislákoltak a vörösen izzó széndarabok, melyek nemrégiben még a tüzet tápláló fadarabok voltak.

Kíváncsian néztem körbe: a tűztől nem messze volt valamilyen hmm... mondjuk úgy, hogy érdekes teremtmény, ami zöld volt és leginkább egy varangyra emlékeztetett. „Ez biztos Jaken lesz... Kagome róla is mesélt.” Viszont arról a pici lányról, aki szintén a tisztáson aludt, egy szó sem esett. Lehetett talán... nem is tudom... hét éves? Narancssárga kimonót viselt, rajta apró, pasztellszínű mintákkal. Nagyon aranyos volt, ahogy ott szuszogott, s nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyogjam magam, mikor ránéztem. Gondolataimból Sesshoumaru hangja ragadott ki:

– Pihenj, amint a Nap felkel, indulunk!

Bólintottam. Jó tanács volt végül is, hisz eléggé fáradt voltam. „Ááá... nem, inkább parancs.” javítottam ki magamat. Ez a fickó úgy tűnt, imád parancsolgatni! Sóhaj. „Nem baj, most van fontosabb dolgom is, mint ezen filózni... inkább aludjunk!” elnyomtam egy apró ásítást és lefeküdtem a tábortűz-maradvány mellé, ami még mindig adott egy kis meleget; szemben a furcsa szerzettel, de a kislánytól nem olyan messze.

Még mielőtt elaludtam volna, még halványan hallottam magam mögül Sesshoumaru hangját:

– Mostantól szólíts Sesshoumaru nagyúrnak, ember...

– Ühüm...hümmm... – már majdnem elaludtam, de még jelezni akartam, hogy oké, felfogtam, amit mond. De már többre nem volt erőm... szerencsére úgy tűnt, ezt ő is belátta és nem vette sértésnek a hümmögésemet.

„Ó, ne... már ilyen hamar hajnal van? Pedig az imént hunytam le a szememet!” gondoltam álmosan, lassan felébredve, mikor éreztem, hogy valaki megrázza a vállamat. Kipislogtam a szememből az álom utolsó foszlányait is, így most ehelyett egy sötétbarna szempár töltötte be a látóteremet. Majdnem olyan volt, mint az enyém. Csak ez még egy gyermeké volt.

Szélesen mosolyogva nézett rám, s kicsit hátrébb húzódott, így fel tudtam ülni.

–Szia, én Rin vagyok! – mutatkozott be, majd folytatta:

– Mi a te neved? Sesshoumaru-sama azt mondta, velünk fogsz utazni, és hogy majd játszhatok veled egész nap, ha szeretnék! Te szereted a virágokat? És tudod, hogyan lehet összefonni őket? Mert én már próbáltam, de... – mindezt egy levegővétellel. Minden elismerésem. Viszont kihasználtam ezt az apró szünetet, hogy végre megpróbáljak válaszolni millió kérdéseinek legalább egy részére:

– A nevem Kohana, és igen, tudok virágot fonni, ha szeretnéd, megtaníthatlak rá – mosolyogtam rá kedvesen.

– Ó, tényleg? – fülig szaladt a szája. – És játszani is fogsz velem, ahogy Sesshoumaru nagyúr mondta?

– Persze, ha ezt mondta – feleltem, biccentve.

– Indulunk – hallottam a hátam mögül egy hideg hangot. Sesshoumaruét.

Gyorsan feltápászkodtam és leporoltam a ruhámat, majd pedig Rinnel kézen fogva követtük őt. Én időről-időre megálltam pár másodpercre, néhány ehető bogyót leszedve – többnyire málna és szeder volt –, Rinnek, valamint nekem. Ez egy szegényes reggelinek volt betudható, de legalább volt. Ez is valami.

Rin nagyon örült a finom bogyóknak, viszont, amikor beleakadtam egy szederbokorba és hiába próbáltam kimászni belőle, csak még jobban belegabalyodtam, nemhogy segített volna, hanem még nevetett! Sóhajtottam egyet, s egy pillanatra megálltam, miközben a szememet forgattam. „Gyerekek! Na, mindegy. Ha ki akarok kerülni innen, akkor csak nyugi, semmi pánik... szép lassan, egyenként leszedni az ágakat.” Elkezdtem hát lefejteni magamról a szeder makacsul ragaszkodó ágait, s több-kevesebb karcolással (valamint a sikerélménnyel, hogy Rint ennyire megnevettettem) rekordidő alatt kikeveredtem a bokorból.

A kislány még mindig nevetett.

– Na megállj csak! – azzal elkezdtem kergetni.

– Ó! Ááá! – kiáltott Rin, s azonnal futni kezdett. Én meg persze utána.

– Úgyis elkaplak! Gyere csak ide! – fenyegettem meg játékosan. Bevallom, nehezemre esett visszatartanom a nevetésemet.

Egy kis előnyt adtam neki, hadd higgye, hogy gyorsabb nálam, de végül meguntam a kergetőzést és elkaptam.

– Aha! Megvagy! – kiáltottam, s rávetettem magam.

Majdnem szó szerint... lényegében mind a ketten a fűben kötöttünk ki, aztán elkezdtem csiklandozni Rint. Ő meg nevetett megintcsak...

– Jaj, kegyelem! – sikkantott végül.

– Kegyelem...? – kérdeztem fenyegető hangon, miközben abbahagytam. Rin csak pislogott rám. Aztán újból megcsikiztem, de ezúttal csak egy kicsit.

– Jaj! – nevetett Rin.

– Na jó, de máskor nem nevetsz ki! – mondtam nagy komolyan.

– Megígérem! – válaszolta a kislány, aztán elnevettük magunkat. – Na gyere, érjük be a többieket! – álltam fel, s kinyújtottam a kezem, hogy felsegítsem.

Volt valami furcsa csillogás a kislány szemeiben, mikor belenéztem. „Á, biztos csak képzelődtem!” vontam meg gondolatban a vállam. Frászt képzelődtem! Lerántott a fűbe – én meg hagytam magam.

– Rin... – mondtam fenyegetően, az előbbi akciómra célozva, miközben lassan felemeltem egyik kezem, de ő csak nevetett.

– Jaj. Abbahagyom! – esküdözött, de ekkor kitört belőle még egy roham röhögő görcs.

– Most már tényleg menjünk! – ezúttal nem hagytam magam átverni, miután felálltam, s felhúztam őt is. De a nevetéstől nem bírt megállni a lábán. – Jaj, Rin... – forgattam meg a szemem, s már én is a nevetés határán voltam.

Még egyszer megpróbáltam. Sikertelen.

– Na jó – sóhajtottam, majd felnyaláboltam a kicsi Rint, s megpróbáltam utolérni Sesshoumaruékat.

Jaken nyilván még azt hitte, nem vagyok hallótávolságban, de – egy halandóhoz képest – mindig is éles volt a fülem, így meghallottam, miről folyik a szó:

– Nagyuram, miért kellett még egy gyenge halandót befogadnunk?

– Nem rád tartozik – jelentette ki egy morgás kíséretében Sesshoumaru. Sejtem, hogy a szolgája által használt királyi többes egyáltalán nem volt ínyére, ahogy maga a kérdés sem.

Ekkorra végre beértem őket, s Rinnel a kezemben próbáltam lépést tartani velük. Hamarosan viszont elfáradtam, így le kellett tennem őt. Ekkor jöttem rá, hogy már egy ideje nem is nevet, csak élvezi, hogy viszem. Egy mérges pillantást lövelltem felé, de aztán elmosolyodtam, mikor ránéztem. Egyszerűen nem lehet dühös az ember egy ilyen aranyos kislányra!

Folytatása következik...