1.      fejezet: Az első út egy másvilágba

  Mikor hazaértem, már annyira fáradt voltam, hogy nem volt kedvem tanulni, így elmentem fürödni. Fürdés után először jó éjszakát kívántam a családomnak, majd elmentem lefeküdni. Egyből elaludtam, bár ez nem volt csoda azok után, ami a nap folyamán történt.

#

 Éjjel egy különös zajra ébredtem. A nyakláncom világított és mozgott az asztalomon. Felkeltem, de ekkor az a levegőbe emelkedett majd a kezembe repült. Felvettem a ruháimat és elindultam amerre a kő vezetett, de csak az udvarig jutottam el. Csalódott voltam, mert abban reménykedtem, talán én is eljuthatok oda, ahol Kagome volt.

-         Én sosem fogom tudni, milyen az a világ,- sírva fakadtam és egy könnycsepp a kristályra esett és ekkor egy kapu tárult elém.

Nem tudom, hogy történt, és ami azt illeti nem is érdekelt. Nem érdekeltek a veszélyek, így átléptem a kapun. Egy pillanat alatt egy csatatéren voltam. Rengeteg szellem vett körül, és ekkor egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.

-         Én vagyok az ellenségetek, nem pedig ő!- kiáltotta Inuyasha, aki a kardját elő is húzta. Egy csodálatos kard volt. Még nem láttam hozzá foghatót.

-         Vigyázz Karin!- kiáltotta Kagome, láttam az arcán a csodálkozás jeleit.

Egy pillanat alatt vége lett a harcnak. Inuyasha és csapata különösen néztek rám, nem tudták, hogy kerülhettem ide, bár én se igazán értettem.

Éppen be akarta engem mutatni Kagome a barátait, de én félbeszakítottam, önkénytelenül.

-         Egy szellem közeledik!- szólaltam meg rejtélyesen.

-         Mi, az lehetetlen,- szólalt meg Inuyasha,- nem érzem egy szellem szagát se!

-         De itt van közel, érzem!- biztos voltam benne.

Beállt a csend. Senki se tudta mit mondjon erre, de hamarosan megérkezett a válasz. Körülbelül száz szellem vett körül bennünket.

-         Na, még mindig nem hisztek nekem?- kérdeztem, de természetesen én is meglepődtem.

-         Szerintem előbb intézzük el őket, utána mindent megbeszélhetünk!- ajánlotta fel Miroku, akit a szellemek valahogy jobban izgatták.

A harcot én a háttérből néztem végig, sajnáltam, hogy nem segíthettem nekik. A harcnak rövid időn belül vége lett. Apróbb sérülésekkel, de megúszták.

-         Naraku küldte őket!- szólaltam meg ismét, de minek.

Mindenki úgy nézett rám, mint egy nem is tudom mire, talán, mint egy szellemre.

-         Honnan tudod ezt?- kérdezte meg időben Sango, ugyanis Inuyasha majdnem dührohamot kapott. Nem bízott bennem.

-         Neki dolgozol?- kérdezte mogorván Inuyasha, -vagy honnan tudod?

-         Nem tudom, honnan tudom! Tudom furán hangzik, de vannak dolgok, amiket megérzek!

-         Mint például a szellemeket?- kérdezte Kagome mosolyogva.

Így aztán el kellett mesélnem, hogy hogyan jutottam ide, és hogy honnan tudok ennyi mindent erről a helyről. Mikor befejeztem a történetemet, mindenki úgy megdöbbent, hogy még megszólalni sem tudtak. A csendet Inuyasha törte meg:

-         Nem maradhatsz itt!

A többiek arcán láttam, hogy egyetértenek Inuyashával.

-         Túl veszélyes lenne számodra!- magyarázkodott Kagome, de már nem tudtam Kagome szavaira hallgatni, valami más vonta el a figyelmemet.

Felálltam és elindultam egyenesen az erdő irányába. Miroku elém állt és figyelmeztetett, hogy veszélyes ez az erdő, de engem ez nem érdekelt. A szemem pirosan kezdett el izzani, és Mirokut egy gondolattal elsöpörtem az utamból. Elindultam, hogy átvágjak az erdőn. A szellemek, akik az erdőben éltek megpróbáltak az utamba állni, de mikor támadni készültek mind meghátráltak. Inuyasha és barátai követtek.  Az erdő másik végén egy tisztásra értem. Egy hatalmas és csodálatos tó és vízesés tárult a szemeink elé. A tó felett, a vízesés előtt egy fényes alak jelent meg. Nem szellem volt. Valami más, melegséget és nyugalmat sugárzott. Mikor rámnézett először mosolygott, majd a mosoly eltűnt az arcáról és elindult felém. Nem tudtam megmozdulni, vagy inkább nem akartam. Egy pillanat alatt előttem állt, kezét a fejemre tette, megsimogatott, aztán elájultam és ő is eltűnt.