Risa no kibou - Sesshoumaru

りさのきぼう ー 殺生丸

by Mido

8. fejezet:

Titkok - ひみつ

Sóhajtva dobáltam le magamról a ruhákat, majd lezuhanyoztam kicsiny fürdőmben. Végül, az első fénysugarakkal egy időben ágyba kerültem, s gyorsan és váratlanul aludtam el, egy álomszerű éjszaka emlékével... aztán egyszer csak Menoru ott feküdt mellettem. A szívem is kihagyott; sikoltani akartam, de persze nem jött ki hang a torkomon. Ekkor ahelyett, hogy elkezdte volna szokásos terrorját, váratlanul vörösre váltottak a szemei. Menekülni akartam de, nem tudtam... Olyan erősen zengett a hangja:

– Hűtlen voltál Risa? Ugye tudod mit jelent ez?

Lihegve, izzadtan, reszkető szívvel ébredtem. Két és fél hosszú percig fel sem tudtam fogni, ez csak álom volt. Annyira valóságosnak, annyira élethű tűnt! Végül, mikor már sikerült tudatosítanom magamban, hogy csak rémálom láttam, nem a valóságot, keserűségemben sírva fakadtam. Ritkán szoktam sírni, szinte csak kizárólag a Menoruval töltött éjszakákon. Amúgy mindig és minden körülmény között erősnek mutattam magam.

Nem tudom, mennyi ideig ülhettem ágyamban pityeregve. Egy idő után, mikorra tényleg összeszedtem magam, kimásztam a takaró alól, és szemeimet törölgetve, hüppögve az o-furo felé vettem lépteim irányát. Odabent aztán nagy adag hideg vízzel megmostam az arcom, végül kibújtam hálóruhámból és az újabb zuhany mellett döntöttem. Sok időt elpancsoltam a víz alatt, s mire visszaléptem szobámba testem körül egy sokat éppen nem takaró törölközővel, valamint eggyel hajamon, már valaki várt rám. Jobban mondva valakik. Igen déja vue érzése volt a dolognak...

Ideiglenes lakosztályomban Fumaya és Sesshoumaru állt – és valószínűleg vitatkozott - mikor is kiléptem a shouji mögül. Hát nem tudom, ki vágott értetlenebb képet hármunk közül. Fumaya az első döbbenet után robbanni akart, az ifjú youkai pedig épp, hogy csak a száját nem nyitotta ki aközben, míg végiglegeltette rajtam szemeit – persze nagyon diszkréten – én pedig pirulva fordítottam oldalra arcomat az első döbbenet után.

Azt hiszem, komornám akkor fogott szagot először. A normális reakció tőlem ugyanis az lett volna, hogy eget-földet zengető sikoly mellett Sesshoumaru fejéhez vágom a hozzám legközelebb eső tárgyat, majd visszamenekülök a fürdőbe. Anno legalábbis Menoruval ezt tettem, egy teljesen ugyanilyen helyzetben.

Végül is Sesshoumaru szedte össze magát legelőször, úgy tűnt, valamit mondani akar. De aztán csak lesiklott rólam pillantása, és főúri méltósággal elhagyta a szobát. Idegesen kerestem meg szemeimmel Fuma szemeit. Úgy nézett ki, nem tud mit szólni a meglepetéstől.

– Sesshoumaru... miért volt itt? – kérdeztem óvatosan.

Tudtam, ketyeg az időzített bomba.

– Téged keresett... – komornám hangja túlontúl színtelen volt ahhoz, hogy ne vegyem rossz előjelnek. – Beszélni szeretett volna veled. Azt hiszem, tudod is, hogy miről...

Na csak ezt ne! Ez a félig kimondom, amit gondolok dolog. Ezzel tudott az idegbajba kergetni Fuma! Tudtam, hogy bízhatok benne, mégsem engedhettem ennek a játéknak.

– Nem szeretem ezt a stílust. Az alaptalan gyanúsítgatást pedig főleg nem. Túl sokat kombinálsz! – hideg voltam, és nagyon ügyesen sikerült átgyalogolnom rajta.

Csodálatomra még csak jelét sem mutatta, hogy felvenné gőgömet.

– Engedelmeddel Risa-sama, gomen nasai... csupán képtelen voltam nem észrevenni, ahogy...

Na most már elég! Közbe vágtam.

– Azt mondtam, túl sokat kombinálsz! – fájt a szívem, hogy így beszéltem vele – Amúgy is... – szórakozottan ledobtam magamról a törölközőt és egy szál semmiben kerestem magamnak alsóruhát – Fiatal... nem kell ítélkezned emiatt.

Kész röhej volt! Én mondom őrá, hogy fiatal!?! Jó, elméletben én férjes asszony vagyok, de akkor is... Mérget mertem volna rá venni, hogy picivel idősebb, mint én. Szolgálóm csendben segített az öltözködésben.

Épp, hogy csak felöltöttem alsóruhám, és rá yukatám, kopogás törte meg a beálló csendet. Mindketten megálltunk mozdulataink közben, ám a nem várt vendégnek sietős lehetett, mert minden további nélkül benyitott.

– Reito? – kérdeztem érdekesen sipító hangon, de még gondolatban hozzá tettem: Te nem vagy normális!

– Doumo gomen Risa-san – legalább annyi esze volt, hogy nem szólított „nővérkém”-nek – Azt gondoltam, már bizonyára ébren van...

– Fiatalúr? – hát igen, Fumayát nem lehetett átverni, főleg, hogy tegnap már volt szerencséje öcsikémhez az üzenet átadása közben.

– Fuma! – még mielőtt ideje lett volna megszólalni, én közbe vágtam – Ugye mondanom sem kell, hogy erről hallgatsz!

Hangom feszült volt, és fenyegető éllel bírt, mitől komornám cseppet meghökkent.

– Természetesen, Risa-sama. Ahogy óhajtja. Most, ha megbocsát, kint várnám meg, amíg beszélgetnek...

– Arigatou! – megeresztettem egy hálás mosolyt, majd újra váratlan látogatóm felé fordultam.

Mindketten csendben vártuk, hogy Fuma elhagyja a szobámat. Ő maga után nem húzta be az ajtót, apró rést hagyott. Zsörtölődve trappoltam a fusuma felé:

– Még is mit képzelsz... az öcsémmel vagyok egy szobában...

– Mérges vagy? – kérdezte kicsit habozva az említett.

– Az! Nem gondoltam, hogy képes vagy idejönni. Úgy látom, nem érted, mit kockáztatsz!

– Igazad van, nem értem – hangja furcsán nyugodt volt. – Nem értem, mert nekem semmit sem mondtatok.

– Miért, mit kellett volna? Attól mi lenne más? – bántódottan elfordultam.

Hangosat, mélyet sóhajtottam, majd meglazítottam yukatám nyakát. Fülledt meleg uralkodott a szobában. Ez csak fokozta bosszúságom.

– Mit akarsz hallani? – kérdeztem árnyalatnyit finomabb hangon.

– Mindent. Kezd az elején.

Rosszallón ciccegni kezdtem, felemelt mutató ujjam orra előtt ingatva.

– Nem vagy te egy kicsit telhetetlen...

– Risa! – hát ez kész. Úgy beszél, mint egy felnőtt. Hol van az én kawaii kisöcsém?

– Jó, jó... ülj le – az ágy felé böktem, majd megkezdtem sétámat fel, s alá a szobában. – Három évvel ezelőtt apánk és anyánk beleegyeztek a Tanács döntésébe, miszerint, hogy biztosítsuk politikai helyzetünk és törékeny függetlenségünk, lányt küldenek Dél Urához asszonynak. Egyértelmű volt, hogy az öt klán közül valamelyik főági onnanoko kerülhet csak szóba.

– De neked otomé...

– Csend! Erről nem beszélhetsz a határokon kívül! Ismered a törvényt... – sóhajtottam, a beszélgetés alatt már nem tudom, hányadszor. – Menoru engem választott. Persze Haha-ue nem akarta engedni. Hiszen már megkaptam a kristályt. Erre, mint ahogy te is tudod, Menoru fogta magát és elhozott. Nem akadályozhatták meg...

– Risa, ezzel a Tanács nem csak feláldozott téged, de a titkainkat is kiszolgáltatta.

– Igen is, meg nem is. Ugyan a kristály ugyan már egyé lett velem, de nincsen semmilyen képességem a kinoe nélkül. Amit sosem fogok megkapni...

– De miért kell nekünk hagyni ezt? Hiszen a páncélokkal nem lenne számunkra ellenfél egyik Tartomány nagyúr sem. És pont téged, pont a nővérem... – Reito nyugodt volt, de leginkább elkeseredett.

Most jöttem rá, milyen sok idő is három év. Az öcsém felnőtt anélkül, hogy én észre vettem volna. Ha testileg még nem is teljesen, apánk nevelésének szelleme ott hagyta keze nyomát viselkedésén, modorán, gondolkodásán. Egyszóval érettebb lett.

– Reito, ez a karmám. Nem tehetek ellene semmit. Egyszerűen úgy kell néznem erre a helyzetre, mint a szeretteimért történő áldozatra. És ha így gondolok rá, már nem is zavar semmi... – kivéve Menoru, gondoltam.

Láthatóan elgondolkozott.

– És a nagyúr? Menoru-sama jól bánik veled?

– Mondhatni... – égni kezdett talpam alatt a talaj.

– Hogyan lehet... amit mondtál tegnap. Hogy még... – legalább nem csak engem feszélyezett a téma.

– Így – megmutattam neki egyetlen módszerem a védekezésre.

Pajzsom halvány fehér fénnyel vonta be alakom, majd eltávolodott bőrömtől és tojásdad formában ölelte körbe testemet.

– A kristály egyetlen ereje, amit használni tudok...

Bólintott. Egy egész pillanatig azt hittem megúszom.

– És ő ezt annyiban hagyta? – vonta fel sötét szemöldökeit.

– Nem tud mást csinálni...

– Mégis, nem vagy egy kicsit idős már ahhoz, hogy senkivel... – láttam a pajzán provokációt a szemeiben.

– Hékás! Még csak 17 múltam! És amúgy sincsen közöd az ilyen jellegű magánügyeimhez! – közelebb léptem, majd erősen homlokon pöccintettem.

– Szóval vénlány leszel, ahelyett hogy lelépnél innen?

– A kettő nem függ össze! – fontam össze magam előtt karjaim duzzogva.

– Magas, ezüsthajú, Nyugatról jött, és egyfolytában téged néz?

Kicsin múlott, hogy fenékre nem ültem a meglepetéstől. Vagy, hogy nem adtam egy megérdemelt taslit Reitonak. De diplomáciai szempontból jó volt, hogy nem tettem egyiket sem. Összekaptam vonásaim és hidegen ránéztem.

– Te most miről beszélsz?

– Sesshoumaru és te szemmel láthatóan jól kijöttetek... tegnap este.

– Reito? – égő gyanú fogalmazódott meg bennem.

– Csak vissza akartam menni, megkérdezni, hogy a szüleinknek beszéljek-e a találkozónkról... de aztán inkább nem akartam zavarni.

Szívem szerint elkaptam volna és őrjöngve megkérdeztem volna, hogy mennyit látott. Kellett pár pillanat, mire elvetettem magamban ezt az ötletet.

– Reito, szeretném, ha ezt sosem említenéd meg senkinek sem... egyszerűen csak... – próbáltam szavakba önteni azt, ami vezérelt. – Egyszerűen csak nekem is szükségem van valakire. Nem értheted még ezt... Sesshoumaru és én csak...

– Nem kell magyarázkodnod. Legalábbis, nekem nem – vállat vont és eltűntette a gúnyos mosolyt szála szegleteiből. – Ha te így boldog tudsz lenni, a te dolgod.

– Otouto! Az, hogy nem beszélhetsz erről több, mint a boldogságom ára! Ez az életünk ára! És ezt nagyon jegyezd meg. Én vagyok a záradék azon az egyezményen, hogy Dél nem próbál meg bekebelezni minket! Tudom, hogy ostoba hibát követtem el, és véget is fogok vetni ennek! – kimondtam azt, ami a legjobban nyugtalanított tudat alatt.

– Nem kell erről beszélned többet Onee-chan. Csak szólni akartam. Nekem továbbra sincsenek titkaim előtted.

– Arigatou, Reito-chan! – teljes szívemből öleltem meg.

– Apának és anyának nem beszéltem a találkánkról. És azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ez kettőnk között marad.

– Hai... kérlek, vigyázz rájuk!

– Meglesz, ne aggódj... de most már megyek, mert a végén még lekésed a vacsorát mai is.

Némán bólintottam, és valahol mélyen büszke voltam rá. Hogy így tud hozzáállni mindehhez. És felettébb megkönnyebbült, amiért nem feszegette a Menoru és köztem lévő viszonyt. Még mielőtt elhagyta volna a szobámat, újra megöleltük egymást. A lelkére kötöttem, hogy vigyázzon magára és anyáékra is. Aztán kénytelen voltam elengedni.

Távozása után alig fél perccel Fumaya kért bebocsátást ismét. Készülődésünk csendesen folyt. Világoskék yukatát adott rám, melyre halvány rózsaszín, sötétlila hímzéses brokát gallért vart, s erre húztam fel gyönyörű szép furisodem. Az anyag a legfinomabb szövésű habselyem volt, ám kábultságomban nem figyeltem a mintázat mibenlétét. Mindkét oldala festett és díszített volt, így, míg testem nagy része karmazsin árnyalatba burkolózott, addig a lábaimnál szétváló anyag és ruhám ujjai sakura szirom színében fürödtek. Visszahajtott nyaki része szintén előbbi halvány árnyalatú volt, a hosszú ujjak legalja szelíden türkizes-zöldre olvadt, különböző virágok mintái között. Annyira vékony volt, hogy szinte sejteni lehetett alatta égszín alsó ruhám. Mint az előző esti, ez is mélyen dekoltált volt előre és hátrafelé is, de alatta a yukata mindent takart. Rózsaszín alsó obit kaptam, minek alja és teteje kilátszott, a hanerimhez hasonló ibolyaszín, dísztelen, vastag meru obi alól, amit a derekamra kötött Fumaya, fukura suzume maslival. Utolsónak az alulsó obival harmonizáló obi jime került fel a derekamra, ezzel öltözetem teljesen elkészült.

Komornám eligazítva ünnepi ruháim fodrait, letérdeltetett a tatamira, majd kibontotta hosszú hajam, mely így a földet söpörte. Gyorsan kifésülte, néha erősen tépve, majd frufrum megtupírozva színarany fésűvel fogatta hátra. Mindkét oldalról elkövette ugyan ezt, csupán itt már láthatatlan hajtűkkel. Tarkóm felől, számomra ismeretlen módszerrel kötötte fel tincseim, obim kicsinyített másának tűnő szalaggal. Hamarosan életem egyik legelegánsabb frizurájával csodálhattam meg magam a tükörben. Két játékos tincs omlott le elől vállaimra, míg hajam hossza magasra csatolt lófarokból bukott alá. Mesteri volt, jobbról finom mívű jáde hajtűt láthattam hajkoronámban, melynek szépsége megbújt az arany fésű árnyékában.

– Azt hiszem, Menoru nagyúr elégedett lesz szépségeddel Risa-sama! Mikor ide kerültél, engedelmeddel, még csak egy kócos lázadó kislány voltál... de mostanra! – beszéd közben Fumaya kovával gyertyát gyújtott, melynek lángjába tolta az elfeketedett fa pálcikát.

– Ugyan, ne udvarolj nekem! – hunytam le szemeim, hogy megrajzolja azoknak füstös vonalát.

– Mindenki gyönyörűnek fog tartani! – éreztem a rejtett csapdát, úgyhogy nem válaszoltam.

A sminkelés már nem tartott sokáig, alig pár perc múlva belebújhattam getáimba és ismét elindulhattam. De még mielőtt utam az étkező felé vehettem volna, eszembe jutott valami.

– Fuma, kérlek várj meg az előcsarnokban! – tipegve elindultam régi lakosztályom felé.

Ideges voltam, nem akartam Menoruval összefutni. Tudtam, talán lebuktatom magam ügyetlen viselkedésemmel... iszonyatos lelkiismeret-furdalásom támadt tegnapi kis kihágásomért. Ekkor tudatosult bennem, nem csak saját életem teszem fel ebben a játékban, ahol vagy mindent viszek, vagy mindent bukok.

Mire elértem urammal közös hálónk ajtaját, olyan ideges voltam, hogy csak szaggatottan tudtam lélegezni.

– Rendben Risa... most pedig összeszeded magad! Hiszen csak az a nyaklánc kell neked innen... – egy mély sóhaj múltán három erőteljest koppantottam a fusumán, majd elhúztam azt...

Egy nagyon hosszú, és gyötrő pillanatig farkas szemet néztem Menoruval, aki éppen ágyunkról tekintett vissza rám. Alatta egy számomra ismeretlen, kreol bőrű, sötétvörös hajú lány feküdt, kipirult arccal... és – teljesen meglepő módon - ruha nélkül.

Kellett még pár pillanat, mire sikerült felfognom a helyzet lényegét. És utána még néhány, mire újra gondolkodás- és mozgásképessé váltam.

– Uhh... – ennél értelmesebbet nem tudtam hozzá fűzni a félreérthetetlen látványhoz.

Pillantásaim kicsit elkalandoztak a zavarban lévő lányon, mintha valami érthetetlent akartam volna tanulmányozni. Szemmel láthatóan nagy élvezetek közepén toppantam be. És kényszerű örömömre Menoru is zavarban volt.

– Folytassátok csak, már itt sem vagyok! – ekkora szellemességet…

Teljes lelki nyugalommal besétáltam, fésülködő asztalomból kivettem egy selyemzacskót, majd abból az aranyláncon lógó rózsaszínköves medált. Még otthonról hoztam magammal, ezért fájt érte a szívem. Reménykedtem, hogy édesanyám látni fogja a nyakamban, és ebből tudja, még mindig rettentően hiányoznak. Tőle kaptam, a tizedik születésnapomra.

– Ki ez a nő? – hallottam a félős suttogást magam mögül.

– Én? – majd kiestem lelki nyugalmamból...

Még ez a kis könnyűvérű ribanc meri megkérdezni, hogy én ki vagyok?!?!

– Istenem, de modortalan vagyok! – sóhajtottam nagyot, miközben gúnyos mosoly terült szét arcomon. – Risa Narusegawa no Minami... – képletesen meghajoltam feléjük, majd elhagytam a szobát.

Azért még mielőtt becsaphattam volna az ajtót, hallottam a lány suttogó szavait:

– Dél úrnője? Akkor ő a te...

Sosem gondoltam, hogy fájni fog, ha valaha rányitok drága uramra, miközben más nőcskével hetyeg. Tisztában voltam vele, hogy több cselédlánynak, és talán néhány magasabb rangú fiatal yashának is elcsavarta a fejét. De most teljesen fel voltam háborodva. Nem is azért, mert Menoru beszerezte az élvezeteket, miket én nem voltam hajlandó szolgáltatni neki, de, hogy a közös szobánkban, azon az ágyon, ahol én is aludni szoktam... Kész téboly!

Dúlva-fúlva letrappoltam az előcsarnokba, ahol már gyülekeztek a vendégek. Mindenki arra várt, hogy a ház valamely gazdája végre betessékelje őket a vacsorára. Menoru éppen az emeleten... az időt töltötte. Mayura és édesanyukája nem tudom, merre lehetett, így a kopogó, kissé másnapos szemek láttán kénytelen voltam én átvenni az irányítást, mire szolgálóm fel is hívta a figyelmem.

Megköszörültem a torkom, még az utolsó lépcsőfokon állva, majd csilingelő hangon megkértem kedves mulatozó társaságom, fáradjanak át a kitárt ajtajú nagyterembe. Elég kaotikusan mozogtak, de kisebb-nagyobb gubancok után, végül minden család, úr és úrnő megtalálta a helyét; mögöttük szolgájuk kuporogva vigyázott lábbelijükre. Jobb híján italt hozatattam, hiszen még sem kezdhettem el a vacsorát Dél ura nélkül...  

Folytatás következik...