Risa no kibou - Sesshoumaru

りさのきぼう ー 殺生丸

by Mido

12. fejezet:

Sayounara – 左様なら

Ahelyett, hogy elmenekültem volna a lelkemet majd elemésztő, erős gyilkos szándék elől, rettegve simultam hozzá. Az eddig agyamat eluraló tompa fájdalom megszűnt, gondolataim cikázva követték egymást, immáron teljesen kitisztulva.

„Nem engedhetem... nem lehet! Nem akarom, hogy belekeveredjen!” – ahogy felnéztem az egyre embertelenebbé torzuló arcra, melyet annyira szerettem, újra könnyek indultak el a fájdalom fényeitől terhes szemeimből, hogy végigcsorogva arcomon, szétcincált ruhám maradványain ivódjanak az egykori gyönyörű selyembe.

„Erős... hihetetlenül erős! De ha odamegy, meghalhat... az lenne a kisebbik baj, ha megöli Menorut és elveszejti mindkettőnket... de nem engedhetem meg, hogy baja essen!” – e gondolatra még erősebben bújtam hozzá, öleltem át – „Menoru most épp olyan dühös, mint ő... és idősebb, tapasztaltabb... bármennyire is szeretem, ő csak egy kölyök Dél urához képest! Nem engedhetem, hogy kiálljon ellene!”

– Onegai... - suttogtam sírástól rekedt hangon, miközben felemelve kezeim, nemakijába markoltam.

A puha anyag akadálytalanul gyűrődött be remegő ujjaim közé. Fejem mellkasára hajtottam, lélegzetvisszafojtva hallgattam szívének vad dobogását, szinte érezve, ahogy tomboló energiái alakítják a testét. Vibrált körülöttem a levegő, miközben belesimultam változó alakjába, de nem engedtem el. A világ semmi kincséért sem engedtem volna el, noha egyre kényelmetlenebbé, sőt kínzóbbá vált aurájának elgyötört testemre nehezedő nyomása.

– Onegai! Könyörgöm... – nyöszörögtem tovább, egy fokkal hangosabban, amire mintha felfigyelt volna.

Csukott szemeim sem kellettek, hogy érezzem, a körülöttünk eddig féktelenül csapongó auraszél visszaszűkül gazdájának teste köré. Még erősebben bújtam hozzá, ujjaim görcsbe rándultak a kíméletlen szorítástól.

– Könyörgöm, Sesshoumaru... – nem tudtam, mit mondhatnék neki, amivel meg tudom állítani. Tehetetlennek, gyengének és erőtlennek éreztem magam.

Vajon mit mondhatnék indoknak, miért nem akarom, hogy megölje azt a szemetet? Azért, mert akárhogy is nézem, hozzá képest még csak egy kölyök, aki, ha le is döbbentem jyakijának elsöprő erejétől, valószínűleg még túl kevés Dél Ura ellen? Ezt azért nem mondhattam... Eszemben sem volt beletiporni bizakodva növekvő EGO-jába, s megsérteni sem óhajtottam volna ezzel. Habár, azóta persze tudom, óriásit tévedtem és ha akkor engedem, hogy végezzen Menoruval, megmenthettem volna több száz életét az enyéim közül. De ott és akkor csak a szívemre hallgathattam, ami őrülten féltette a számára legkedvesebbet.

Mondhattam volna azt is, hogy ne menjen, mert csak leleplezi magát, hogy velem együtt süllyed a pusztulásba! Nekem uram miatt, neki rangja és családi kapcsolatai miatt nem lett volna szabad engedni vágyainak, melyek a biztos romlást tartogatták mindkettőnknek, ha kapcsolatunk napvilágra kerül. De ahogy megismertem, már rájöttem, egyáltalán nem érdekelte volna reménytelen kis érvem, hiszen öntörvényű és forrófejű volt, s meg is tehette ezt. Egy bizonyos határig.

Hivatkozhattam volna arra, hogy ezzel csak tönkretesz engem, hiszen Menoru csak úgy szimplán megmérgesedett, és értelmetlen lenne, ha minden látszólagos ok nélkül rátámad. De nem tudtam neki hazudni, eddig sem és valószínűleg később sem fogok tudni. Így aztán csak rázkódva, remegve a félelemtől, a sokktól és a fájdalomtól bújtam hozzá, minél jobban, minél szorosabban.

– Ne hagyj itt! – nyöszörögtem, immáron újra sűrűn könnyezve és hüppögve, ahogy erőt vett rajtam a testemet sanyargató kín.

Fájt minden tagom, össze voltam törve. De elszántam magam; a végsőkig visszatartom! Ha belehalok, akkor sem engedem neki, hogy felmenjen ezen a lépcsősoron. Ám végül is megtört a jég, noha nem elszántságom okozta ezt.

Éreztem, ahogy szavaim hatására a semmivé válik fojtogató jyakija, mire nyögve, fellélegezve fúrtam arcom a nyakához. Mélyen szívtam magamba bőrének felejthetetlen illatát, kellett ez a pár pillanat, amíg megnyugodtam és ismét rendeztem gondolataim. Szipogva simultam hozzá, ám éreztem, továbbra sem viszonozza görcsös ölelésem. Két szívdobbanásnyi idő múlva rájöttem, ami egyszerre állította meg, az ugyanúgy dühítette is fel újra. Nekem fel sem tűnt, hogy szaggatott rongyom, mely ugyan már semmit sem takart nőies formáimból, továbbra sincs összehúzva testem előtt, az érzés, ahogy így hozzábújtam, oly megszokott volt, hogy nem keltette fel a figyelmem. De neki annál jobban...

Lassan eltolt, hogy arany szemeinek haragvó pillantásaival találkozhasson tekintetem. Megszeppenve vesztem el gyönyörű szemeiben, úgy, mint mindannyiszor, ha ilyen áthatóan mért végig. Már nem vette el eszét a düh, úgy ítéltem, most már észérveim is hatásosak lehetnek. Ám ő csak újra halkan morogva végignézett rajtam, s láttam, ahogy haragja ismét fellobban szemeiben, elcincált ruhám, megkínzott testem, összetörten csillogó szemeim láttán. Azon az éjjelen a jégálarc nem működött, minden egyes érzelme ott játszott vonásain és szemeiben.

– Mit tett veled? – kérdezte rekedt, mély hangon, miközben balját felemelve letörölte az alvadásnak indult vért szám sarkából.

– Semmit, csak... – remegve álltam előtte, és hagytam, hogy megfogjon és letépjen egy így is rongyosan lógó csíkot yukatámból.

Egy futó pillanatra azt hittem dadogó nyöszörgésemről, hogy elhiszi, ugyanis egy hosszú sóhaj erejéig lehunyta lángoló szemeit. Így aztán még jobban meglepett, ahogy újult indulattal szegezi nekem a kérdést, szemmel láthatón remegve az indulattól:

– Magáévá tett? Megtette, miközben már az enyém vagy!?!? – olyan hangosan ordított, hogy félve összerezzentem tőle.

Ha ezt nem hallotta a fél palota, akkor senki sem!

Mindenesetre ledöbbentem szavain. Sosem gondoltam, hogy ilyen mértékben magáénak tekint. Azt már sejtettem, hogy nem kis birtoklási vággyal rendelkezik, de hogy ezt rám is kiterjesztette... valahol a lelkem mélyén boldog voltam ettől a mondattól, hiszen semmit sem akartam jobban az életben, minthogy az övé legyek, örökre!

Észre sem vettem, hogy újra elsírtam magam, miközben előre léptem és ismét a nyakába borultam, de most már nem engedtem, hogy lefejtse ölelő karjaim. Vadul kapaszkodtam a vállaiba, miközben patakzó könnyek közepette súgtam a fülébe:

– El akarom felejteni... – vékonykán cincogott hangom.

Felhagyott az ellenállással, végre úgy nézett ki, nem akar lehámozni magáról, így továbbra is záporozó könnyeimmel szemeimben, felnéztem rá, miközben próbáltam nagyon elszánt kinézetet produkálni, ám ebből csak félős reszketés maradt.

– El akarom felejteni... mindent, amit ő... kérlek... – nyöszörögtem az oly elszánt kijelentés helyett, mint ahogy mondani szerettem volna.

Újra végignézett rajtam, de ebben a nézésben már volt valami, ami nem tetszett. Olyan volt, mintha azt mérné fel mekkora kárt tett a vihar a termésben... Láttam, ahogy tekintete elidőzik teljességgel szabadon látható melleimen, majd visszatért könnyes arcomhoz. Végül, mintha csak a vizsgálat utolsó részeként, közel hajolt hozzám, egészen közel, hogy érezzem forró lélegzetét a nyakamon és mélyen beszívta illatom. Most már sejtem, valamiféle ellenőrzést végzett, hogy megbizonyosodjon arról, Menorunak tényleg sikerült-e megerőszakolnia engem.

– Nem akarok rá emlékezni... – motyogtam egyre elbizonytalanodva.

Annyira ledöbbentem, hogy mozdulni sem tudtam, amikor váratlanul szenvedélyesen szájon csókolt. Nem zavarta, hogy még mindig véresek ajkaim, s úgy tűnt, az sem, hogy uram majdhogynem sikeresen tette tönkre a testem. Fájt ez a csók, hiszen arcom mindenhol tele volt sérülésekkel, véraláfutásokkal.

Szisszenve menekülni akartam, de addigra már ellenkezést nem tűrve ölelt át. Hát megadtam magam, nem ellenkeztem tovább, könnyezve tűrtem a fájdalmat.

Szerintem, érezhette mennyire kellemetlen az, amit velem tesz, ugyanis egyben legnagyobb megrökönyödésemre, szabadon engedte ajkaim, ugyanakkor fél kézzel letépte vállaimról ruhám maradványait, s nyakamra hintett csókokat. Bénultan engedtem neki, ám amikor megéreztem, ahogy ujjai becsúsznak a rongyos anyag alá, és végigsimítják combjaim, majd melleim, rettegve próbáltam menekülni. Pontosan olyan volt a simogatása, mint, ahogy nem is olyan rég, Menoru érintett meg.

– Hagyjál! – próbáltam eltolni magamtól erőtlenül, de nem engedte.

Lassan öt lépést hátráltatott velem, miközben én egyre csak némán tiltakoztam, majd eltávolodva a lépcsősortól, a folyosó hideg falának döntött. Újra megcsókolt, ám ez most kevésbé fájt, mint az előző, ösztönösen viszonozni próbáltam, ám elharapott nyelvem nem igazán volt alkalmas erre a cselekvésre.

Míg én ezen filozofáltam, csípőmet a falhoz nyomta, miközben belépett remegő lábaim közé. Mikor aprót beleharapott a nyakamba, tudatosult bennem, mit is akar. Erőtlenül emeltem magam elé karjaim, de ezzel csak annyit értem el, hogy innentől kezdve mellkasán nyugodhattak kezeim. Nem bírtam megszólalni, hagytam, hogy megmarkolja dús kebleim, miközben fél kézzel megoldotta nemakija obiját.

– Mit akarsz? – suttogtam erőtlenül, figyelve, ahogy a testünket elválasztó vékony anyag lassan megnyílik.

– Azt, hogy felejtsd el! Felejtsd el, amit veled tett! – súgta vissza, miközben futólag letörölte a könnyeket az arcomról.

Fel sem tűnt, hogy még mindig sírok. De így volt, a kis fényes cseppek kitartóan csurrantak ki szemem sarkából, miközben ő kissé előregörnyedt, hogy lehajolva, kezei becsússzanak combjaim alá, majd könnyedén felemelt a falnak döntve. Ösztönösen fontam lábaim dereka köré, és kapaszkodtam meg vállaiban. Sesshoumaru ekkor ismét megcsókolt, mire fejem is hátra kellett döntenem a falnak. Ujjaim görcsösen kapaszkodtak a finom szövetbe a vállán.

– Ne emlékezz semmi másra, csak erre! – súgta, mikor ajkaink elváltak és ismét a szemembe nézett.

Nem tettem semmit, nem bólintottam, csak néztem rá könnyeim közül.

– Nem akarlak sírni látni többé!

Lehunytam sötét pilláim, ahogy megéreztem érintését az ágyékomnál. Görcsösen megmerevedtem, miközben ujjai megtették ugyanazt az utat, mint Menoruéi pár perccel ezelőtt. Sóhajtva hajolt hozzám, és én akkor végre megnyugodhattam, ilyen állapotomban mégsem akarja elkezdeni. Helyette érzékien belecsókolt a nyakamba, majd ismét mind a két kezével tartva, még szorosabban a falnak nyomott. Tudtam, ő kész rá, hogy megtegye, de meg akarja várni, hogy nekem is jó legyen, legalább valamilyen szinten.

Meglepődve nyögtem fel, ahogy óvatosan megnyalta a nyakam, s ettől kezeim is ernyedt kapaszkodásukkal felhagyva, remegve fonódtak nyaka köré. De ennyivel nem érte be, ismét lágyan megharapott, majd erőset szívott puha bőrömön. Ismerhetett már annyira, tudta mi esik jól, mitől indulok be. A kis sóhaj, ami elhagyta ajkaim, elégségesnek bizonyulhatott számára, mert nem várt tovább.

Zihálva felnyögtem, ahogy váratlanul megéreztem őt magamban. Ismerős, ugyanakkor feszélyező volt az érzés. Mindenesetre azonnal rátörtek testemre az élvezet hullámai, így megadva magam, lihegve borultam a vállaira.

Nem gondoltam, hogy ezt a módját választja annak, hogy elfeledtesse velem a nemrég átélt borzalmakat. Furcsa választás volt, főleg, mivel azt tette, amit uram is akart volna, s ha megadom neki, talán most nem itt lennék. De már nem tudtam sokáig gondolkodni, túl jó volt ahhoz az, amit csinált.

Bokáim összefűztem a háta mögött, s próbáltam átvenni a ritmust, amivel egyre jobban vitte testem az élvezet felé. Tudtam, könnyedén megtart, így nem is figyeltem a kapaszkodásra, csak arra, hogy minél közelebb, minél beljebb érezhessem. Már nem érdekelt, hogy a palota egyik folyosóján tesz magáévá. Már csak az érdekelt, hogy vele vagyok, hogy az ő szenvedélyét tudom ennyire élvezni.

Hangosan, lihegve, nyögve túrtam a hajába s csókoltam meg most én. Nem érdekelt a fájdalom, csak az, hogy vele legyek. Azon az éjszakán más volt. Minden más volt... Feleannyira nem volt gyengéd, de nem érdekelt. Keményen markolta a fenekem, éreztem szemfogait ajkaimba vájódni csókunk közben, s vadul vitt mindkettőnket egyre közelebb a beteljesüléshez. Ha lehetséges volt, még tovább fokozta élvezetem a tudat, bárki kijöhet a környező szobákból, bárki megláthat minket és ez most mégsem lényeges. Az adrenalinom valahol az egekben járt.

Pár perc telt csak el, de már mindketten hangosan ziháltunk, s mikor elkerülhetetlenül elért az élvezet csúcspontja, nem érdekelt, milyen hangosan nyögök, vagy sikoltok fel. Csak az számított, hogy ő van ott velem. És az, hogy ő is ugyanannyira élvezi mint én, ezt tudhattam minden mozdulatából, s abból is, hogy majdnem olyan gyorsan érte el most őt is a beteljesedés, mint engem.

Nem tudom, mennyi idő telt el addigra, mire izzadtan, lihegve letett a földre. Alig bírtam megállni a lábamon, szédültem s csak pihegve kaptam levegőt. Lehunytam a szemeim, hátradőltem, és hagytam, hogy ő nekem dőljön...

Nem emlékszem, hogyan és mikor kerültünk a szobájába. Egyszer csak ott voltunk és ismét szeretkeztünk. Úgy sejtem, mindketten éreztük, ez az utolsó együtt tölthető éjszakánk, így hát minden pillanatát ki akartuk élvezni. Nem törődtem a testembe nyilalló fájdalommal, csak mikor a sokadik szenvedélyes beteljesülés után időm volt rá, felidézve Sesshoumaru okító szavait, nagyjából begyógyítottam sérüléseim.

Egész éjjel a karjaiban feküdtem, s noha fejem kóválygott, gondolataim pedig homályosak voltak, sosem felejtem el azt a vad mámort, amit akkor éltem át. Megvallva, addigra sokadjára adtam magam neki, ám ez az éjszaka különleges volt. Sosem fogom elfelejteni, hiszen legelőször akkor mondta ki, hogy szeret. A mondat egészen pontosan így hangzott, kiválóan emlékszem rá, s még most is vágtába kezd szívem, ha rágondolok; „Olyan gyönyörű vagy... szeretlek Risa!”. Ez a pár szó akkor feledtette minden gondom, bajom, ám a reggeli ébredés fájdalmát már nem tudta elmosni...

Pirkadattájt ébredtem, s még fel sem nyitottam szemeim, lelkemet azonnal eluralta valami különös, kínzó üresség. Fájó meglepetésként ért, ahogy felébredtem, egyedül voltam a szobában. A függönyök elhúzva takarták a nyitott ablakot, ám a hajnali homály ellenére is éreztem, Sesshoumaru nem tartózkodik a helyiségben.

Keserűség öntötte el minden gondolatom, ahogy váratlanul rádöbbentem, nem érzem jelenlétét sehol a palotában. Kétségbeesve ültem fel, és hegyeztem füleim, szagoltam bele a levegőbe, de ösztöneim nem hazudtak. Elment...

Az éjjeli sírástól dagadó szemeim ismét könnyek öntötték el, miközben összetörten borultam vissza az ágyra. A lepedőkből, a párnákból, az egész testemből az ő illata áradt, az ő felejthetetlen, vonzó illata, melytől nem tudtam szabadulni. Olyan volt, mintha még mindig ott lenne mellettem, szinte azt képzeltem, ha felnyitom szemeim, újra ott fog feküdni jobbomon, s bármikor hozzábújhatok, elveszhetek karjának ölelésében, ujjaim végigfuttathatom zsenge, erős izmait fedő bársonyosan puha érintésű bőrén... De ez nem így volt.

Újra sírtam, már nem is érdekelt semmi, büszkeségem, lelkem, testem romokban hevert. Üres voltam, s ezt az ürességet is csak a csalódott fájdalom tudta egyre jobban megtölteni. Hosszú percekig feküdtem így, arcomat egy párnába fúrva, könnyeimmel áztatva azt, mígnem lassan összeszedtem magam. Talán az öngyilkosság gondolata volt legtisztább akkor, a fejemben kavargók közül. De nem a rendhagyó értelemben, nem óhajtottam saját kezemmel véget vetni az életemnek, gépiesen indultam el, hogy megkeressem azt a személyt, aki bizonyára örömmel megteszi ezt nekem.

Ahogy lábaim megtették az első pár lépést az ajtó felé, elhatározásom megingott. Talán már ahhoz is gyáva voltam, hogy elhagyjam a szenvedést, ami még ehhez a léthez láncol? Ahogy tekintetem végigfutattam a szobán, váratlanul felfedeztem valamit. Először nem értettem, a két fehér papír mit keres olyan feltűnő helyen, pontosan az ajtó előtt a földön. Görnyedten elsétáltam érte, s felemelve őket, megpróbáltam kifürkészni tartalmukat. Az elsőt, mint ahogy olvashattam, Sesshoumarunak címezték, s ahogy végére értem, rá kellett jönnöm, maga Nyugat nagyura küldte azt.

Újra el kellett olvasnom ahhoz, hogy felfogjam a tartalmát is. Javarészét nem érthettem, ám pár dolgot azonnal felfogtam. Sesshoumarunak felsőbb utasítás miatt kellett elhagyni Észak földjeit, s emiatt a levél miatt kellett útra kelnie. Ahogy a dátumra pillantottam, meglepettem döbbentem rá, csak tegnap keltezték. Maga a parancs egyszerű volt, egy megadott, számomra ismeretlen helyen kisebb hadsereg vár rá, hogy átvegye a parancsnokságot, és apja akaratától vezérelve harcba vezesse őket. Bővebben nem mesélt az írás a küldetésről, valószínűleg ő sem tudhatta, hová is indult.

A második levélnek, csupán az első sorát elég volt elolvasnom, hogy összeszoruljon a szívem. „Édes Risám...” – kezdődött a sietve írott üzenet. Gyorsan kitöröltem könnyeimet szememből, s kapkodva olvasni kezdtem. Rövid volt, hiszen csak akkor írhatta meg, amikor elindult.

„Édes Risám, sajnálom, hogy pont így kell otthagynom téged Északon, de apám üzenete elszólít. Légy erős, sietek vissza hozzád!”

Aláírás nem volt a levélke végén, de tudtam, csakis ő írhatta.

– Hát tényleg elment? – motyogtam magam elé.

Hirtelen vett erőt rajtam az elkínzott fáradtság. Visszabotorkáltam a félig kihűlt ágyhoz, s a Sesshoumaru illatával átitatott ágynemű alá kuporodva, álomba sírtam magam. Csak szorítottam a takarót, összegömbölyödve, mint aki elhatározta, itt várja be, amíg vissza nem jön hozzá. Ám ezt nem tehettem meg...

Délután ébredtem fel, a függöny résein besütő narancs fény legalábbis erről tanúskodott. Üveges tekintettel bámultam a szobát, melynek falai között oly sok gyönyört éltem át. Fáradt voltam, és csalódott. Hiába is mondta, hogy legyek erős, nekem ez már nem ment. Nem volt már többé jövőm az északi palota falai között. S tudtam, nélküle rám itt csak a biztos halál vagy szenvedés várhat. Fájt a lelkem, hasogatott a szívem...

Elvesztettem időérzékem, kesergésemben csak a halk kopogtatásra riadtam fel. Erre a halvány hangra viszont olyan lendülettel szorult össze a gyomrom, hogy majd’ beleszédültem. Aztán az első rémületen túltéve magam, rá kellett jönnöm, nekem ez már annyira, de annyira mindegy. Nem válaszoltam, ám a kopogtató elszántan újra megzörgette az ajtót, végül belépett. Háttal feküdtem, nem láthattam ki az, ám emberi aurájából sejtettem, komornám talált rám.

– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdeztem színtelen, érzelemmentes, hideg hangon.

– Nem volt nehéz kitalálnom... a tegnapi perpatvar után – válaszolta finoman, miközben elindult, elhúzta a függönyt, hogy napfénnyel töltse be Sesshoumaru szobáját.

– Szóval a cselédek is tudják? Fantasztikus... – vetettem oda neki, miközben eltakartam szemeim az erős világosság elől.

– Nehéz volt nem meghallani...

Megmérgesedtem. Hogy mer ez a halandó ilyen sértő hangnemben beszélni velem! Indulatosan felszegtem a fejem, ám, ahogy szemeim találkoztak tekintetével, rá kellett jönnöm, nem sértő szándékkal válaszolta ezt. Fújva lelöktem magamról a takarót, tekintettel arra, tombolt odakint a nyári hőség, ami most még jobban áramlott be a szobába. Figyeltem az arcát, ám csak a futó meglepetést tudtam kivenni érzéseinek megjelenése közül, mikor megpillantotta mezítelen testem az ifjú kutyaszellem ágyában.

– Risa-sama, engedelmeddel azonnal hozok egy yukatát, kérlek várj addig itt rám!

Ennyi volt a válasza, s ehhez hűen pár perc múlva vissza is tért eggyel. Kimásztam az ágyból, majd hagytam, hogy feladja rám a ruhadarabot. Nem érdekelt, ki lát meg, elhúztam a szoba ajtaját, majd úgy, ahogy voltam, mezítláb vágtam neki a folyosónak. Fuyama csak egy emelettel feljebb ért utol, mikor is, én éppen Mayurába botlottam.

Sokatmondó, kárörvendő vigyorral arcán fogadott, ám, ahogy végignézett rajtam, felmérve kócos hajam, hiányos öltözetem, s találkozott tekintete az enyémmel, leolvadt a mosoly az arcáról. Nem voltam hajlandó meghunyászkodni előtte, elveszítettem mindenem, de megmaradt kis büszkeségem nem törheti össze senki sem. Gőgös, magabiztos pillantással mértem föl önelégültségét, ami ennek hatására lassan semmivé foszlott.

– Látom boldog vagy, Mayu-san... vagy csak irigy? – tettem fel neki egy, engem legalább annyira kompromittáló kérdést.

– Risa-sama...! – loholt és ért utol komornám, így nem tudhattam meg kedvenc mostohalányom válaszát.

– Risa-sama, kérlek gyere velem és öltözz fel! Menoru nagyúr látni kíván!

– Helyes! – vágtam rá, majd egy pillanatot sem pocsékolva tovább Mayurára, követtem Fumát.

Urammal közös szobánkba vezetett, majd elküldött fürdeni, noha én nem óhajtottam. A víz csak lemossa rólam Sesshoumaru illatát, s ezzel együtt még magányosabb leszek. Ám, józan eszem győzött, ösztökélve: mentsem, ami menthető. Nem akartam nyíltan belerángatni őt ebbe, hiszen nem tudhattam, valójában kik és mennyit tudnak az éjszaka történtekről. A fürdés után el is határoztam, kifaggatom szolgálóm.

Ő készségesnek bizonyult, elmesélte egyedül csak ő látott minket a folyosón az éjjel, mivel szerencsénkre pont az üres vendégszobák emeletén botlottunk egymásba, ahol akkor senki sem tartózkodott. Ő is csak azért, mert sokáig fent volt még, s a lépcsőfordulóban meghallotta... a hangjaink.

Meglepődtem, amikor teljesen őszintén és magától, váratlanul megígérte nekem, soha senkinek nem fogja ezt továbbadni. Mit tehettem volna, megköszöntem és ellenkezés nélkül hagytam, hogy felöltöztessen.

Feltűnt, hogy furcsa, durvaszövésű kimonót készített nekem elő, mely egyszerű volt, alig mintázott. Hajamat sem akarta megfésülni, és obinak alig mondható szalaggal kötötte össze ruhámat derekamon. Nem kérdeztem, sejtettem, felsőbb utasításra cselekszik. Ugyanígy szó nélkül követtem, mikor kivezetett a szobából, s pár percnyi gyaloglás után a palota elülső kertjében találtam magam, kint a nagykapu előtt, pontosan ugyanott, ahol anno először megpillantottam Sesshoumarut.

Ám most az inuyoukai helyett Menorut vehettem észre, ahogy közeledtemre felfigyelve magához int. Meg sem rezzentem, noha talán kissé csalódott voltam. Az udvarban csak pár katona lézengett, legalább abban reménykedtem, nyilvános kivégzést szán nekem. Furcsán elrettentő volt a bizalmasság és kedvesség, ahogy megszólított, majd elküldte Fuyamát. Valójában már akkor sejtenem kellett volna, valami a halálnál is szörnyebb dolog van készülőben.

– Risa-san! Boldog vagyok, hogy végre elém fáradtál!

Üdvözült mosolya, távolságtartó finomkodása felfordította a gyomrom, ám a balsejtelem továbbra is ott lappangott körülöttem. Éreznem kellett volna már akkor a csapdát...

– Tehetek érted valamit, uram? – kérdeztem tőle nyugodtan, mindenre felkészülten.

Illetve csak arra nem, ami végül is történt.

– Hagyd a formalitást, hívj nyugodtan Menorunak. Hiszen amúgy is búcsúzunk...

Először megrettentem, amit nem tudtam elég jól palástolni, reflexszerűen hátráltam egy lépést, de ő könnyedén folytatta, mint aki fel sem figyelt reakciómra.

– Hosszú és érdekes volt ez a három év veled... Nem is szívesen válok el tőled, veszteségnek érzem, de hát a búcsúzások már csak ilyenek...

– Elválás? – kérdeztem vissza gyanakodva.

– Hai, Risa-san. Hazamehetsz, ég veled!

Olyan széles mosolyt villantott, hogy majd hátraestem tőle. De amit mondott, azt akkor is kimondta.

Lélegzetem elakadt, szívverésem kihagyott, s bizonyára számat is eltátottam:

– Szabad vagyok? – kérdeztem remegő hangon.

– Mint a madár! – bólintott rá továbbra is fülig érő mosollyal.

– Szóval... elmehetek? Visszamehetek a családomhoz?

– Pontosan! Na, mire vársz még! – fordította el színpadiasan tekintetét tőlem.

A hatalmas boldogság felemésztette gyanúmat. Akkor, megpecsételődött a sorsom, végleg és megmásíthatatlanul. A boldogság illúziója után olyan keményen ért a keserű valóság, hogy nem voltam benne biztos, hogy túlélem. A bekövetkező katasztrófát már nem lehetett megállítani.

– Sayounara, Menoru-san! – kiáltottam örömtől ittasan, majd egy villanás és kiröppentem a palota udvarából.

Nyargaltam a szelek szárnyán, kékfényű energiává olvadva, s rohantam, űztem előttem derengő boldogságom. Mindent elfelejtettem, elmémet elöntötte a mámor. Így esélyem sem volt meghallani utolsó búcsú szavait, melyeket utánam eresztett az alkonyatban.

– Sayounara, édes Risa... siess, nehogy elkéss...

Lektorálta: Arvael

Vége az első résznek...

Folytatása olvasható: Ikusa no Hime - Risa címen.