Nyugat Nagyasszonya

4. rész: Nyűgös, ámde eseménydús reggel

Bumm!

„Kicsapódott az ajtó.” állapítottam meg félálomban, azzal felkészültem, hogy visszaalszom. De épp, amint ezt megtehettem volna, eljutott ébredező tudatomig, hogy most hol is vagyok és milyenek is a körülmények. És egyvalamit tisztán le tudtam vonni következtetésként: „Ha most kicsapódott Sesshoumaru szobájának ajtaja, az semmiképp sem jó...” riadtan ültem föl, az ajtóra tapasztva tekintetemet.

Akina ácsorgott ott, mindentudó vigyorral a képén, s valahogy ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy behúzzak neki egyet. Minden bizonnyal meg is tettem volna, ha nem szólal meg az ágy mellett Sesshoumaru hangja.

– Mire véljem, hogy így betör a szobánkba, Akina kisasszony?! – emelte fel egy kicsit a hangját a házigazda.

– Oh, hát gyanús hangokat hallottam innen kiszűrődni; és csak meg akartam bizonyosodni afelől, hogy biztonságban van-e nagyuram.

„Miért akar kikéredzkedni a vacsim, hogy ezt hallom...?” töprengtem undorodva. Egyszerűen felháborítottak Akina módszerei.

– De látom, nincs baj... remélem, nem zavartam meg semmit...! – és a színészkedése. Az ál-ártatlansága, amin a legtöbben csak nehezen látnak át, vagy egyáltalán nem. És a legdühítőbb az volt, hogy én tudtam, mi folyik itt, de azért Sesshoumaruban nem bíztam e tekintetben: elvégre férfiból van és nekik nem annyira szembetűnő, ha egy nő nem őszinte.

– Dehogynem – morogtam oda neki. – Épp aludtunk!

– Külön? – pislogott ártatlanul.

Egy röpke pillanatra mérgesen összehúztam szemeimet, de aztán eszembe jutott valami. Meglepetten néztem az ágy másik felére, ahol elvileg a kutyaszellemnek kellett volna lennie, azonban ő ugyebár a padlón volt.

– Ó te jó ég...! – kaptam a szájam elé kezemet, döbbenetet imitálva. – Szegény Sesshou! Csak nem lerúgtalak véletlenül az ágyról?!

Aggódó arckifejezést öltve másztam oda hozzá és ültében átöleltem a nyakát, bűnbánóan pislogva fel rá:

– Bocsáss meg nekem, nem akartam...

Hiába, ha nem akartam, hogy lebukjunk, nem volt más választásom, mint besarazni magam. De persze jólesett bosszankodva látni Akinát is – ó, és amikor átöleltem Sesshoumarut, meg becéztem (hagyján, hogy örültem, hogy büntetlenül megtehettem), akkor láttam, hogy a féltékenység szinte szikrákat lövell felém a tekintetéből. Azért fönntartottam az illúziót és szerencsére a kutyaszellem is kapcsolt, hogy addig bizony le nem vakar magáról, míg Akina a szobában – szobánkban – van.

– Semmi baj, Kohana – tette a vállamra kezét, mire én megkönnyebbülten sóhajtottam. – Már úgyis megszoktam.

„Eh... köszi, Sesshoumaru...” morogtam magamban, miközben egy szomorú kifejezést öltöttem arcomra, durcásan csücsörítve alsó ajkamat.

– Amint látod, Akina kisasszony, nincs itt semmi gond – nézett rá a nagyúr, majd tekintete élesen megvillant. – Így kimondottam örülnék, ha magunkra hagynál ezen a hajnali órán.

Tény, hogy még csak éppen, hogy pirkadt...

A démonlányon látszott, nehezére esik türtőztetnie magát, de végül duzzogva felszegte a fejét, aminek ellentmondott behízelgő hangja, amit Sesshoumarunak szánt:

– Úgy további jó pihenést kívánok! – azzal keményen behúzta maga mögött az ajtót és eltűnt.

Távolodó lépteit még jó darabig hallgattam, továbbra is Sesshoumaru nyakába csimpaszkodva; s feszülten figyeltem, mikor halnak végre el. Mikor már ismét néma csend borult ránk, végre kifújtam a benntartott levegőt.

A következő pillanatban viszont megfordult velem a világ és én önkéntelenül is felsikkantottam. Aztán, ahogy agyam felfogta az új körülményeket, éreztem, úgy szökik hő az arcomba, de még sikerült épp idejében megállítanom a pirulást – legalábbis nagyon reméltem!

– Öh... Sesshoumaru? – kérdően pillantottam fel rá az öléből.

Ahhoz képest, hogy csak a jobb karja volt meg, egész stabilan tartott engem. Sőt, most még egy kicsit megszorított, ami nemhogy fájt, de a percek múlásával éreztem, ahogy testem egyre jobban zsibbadni kezd. Persze ezt nem mutattam, csupán mérgesen felcsattantam:

– Neked meg mi a fene bajod van?!

Ahogy lepillantott rám, láttam, hogy szemeit narancsvörös fény keretezi. „Uh-oh...”

– Onna – kezdett bele, mire én legyűrtem egy szemforgatást és a mellékhatásként hozzájáruló méltatlankodó morranásomat –, soha többé ne merészelj ilyet csinálni!

– Micsoda?! – most már nem érdekelt, ha összepasszíroz is; igaz, azt nem tehette meg, mivel még szüksége volt rám a színjátékhoz. – Épp most mentettelek ki! Ha nem is vártam köszönömöt Tőled, azért azt hittem, legalább észreveszed, mi történik körülötted!

Mondatom végét már én se hallottam, mert kezét a szájamra tette, így aztán mondandóm átcsapott mérges hümmögésbe-hammogásba, morgolódásba. Ő pedig hidegen csillogó tekintetével türelmesen várt, hogy befejezzem. Persze hiába próbáltam kiszabadulni, nem sikerült. Így aztán egy idő után elcsendesedtem, de továbbra is kihívó tekintettel meredtem rá, keresztbe font karokkal.

Végre elvette a kezét! Durcásan pillantottam rá. „Ez meg most mire volt jó?!”

– Akináék démonok – hajolt közel a fülemhez, s halkan suttogta. – Ezért nagyon jó a hallásuk és a te kiabálásodat mérföldekről meghallják...

– Oh, hát nagyon szépen köszönöm – susogtam vissza mérgesen. – Akkor megmondanád, mégis mit csináljak, ha egyszer nem látod az egyértelmű dolgokat?!

– Mint például, amit most.

Oké-oké, erre tényleg nem tudtam mit mondani.

– Lenyugodtál...? – kérdezte néhány perces néma csönd után. És szememet forgatva bólogattam. – Akkor jó. Most pedig: eressz el!

– Ezt éppenséggel én is mondhatnám neked – sziszegtem.

Összeszűkítette a szemét. De hiába tette, attól még mindig nem tudtam mozdulni az öléből. Végül aztán leejtette karját a derekamról én pedig felkászálódtam az ágyra.

– Nos – sóhajtottam, mikor végre a takarók biztonságos fedezékébe kerültem –, ilyen kamikaze-akciókat máskor is végrehajthat a mi drágalátos Akinánk, szóval ki kéne találnunk valami megoldást.

Anyám! Nem én akartam kimondani, mire gondolok.

– És mit javasolsz?

Vállat vontam, mintha nem tudnám.

– Fogalmam sincs... szerinted mit tehetnénk?

Látszott, hogy elgondolkozott. „Na, gyerünk, mi lesz már...!”

Egyszer az ágyra pillantott, s rám, amint onnan nézem, másszor pedig arra a helyre, ahol most neki volt megágyazva. Ágy-én-padló. Ágy-én-padló. Ágy-én...

– Csak egy megoldás maradt – sóhajtott nehezen.

„Azért ennyire csak nem lehet szörnyű...!” próbáltam elrejteni grimaszomat, azonban nem is kellett nagyon törnöm magam, mert a következő pillanatban Sesshoumaru felugrott mellém az ágyra, és a meglepetés vette át arcizmaimon az uralmat, hát még, mikor bebújt a takaróm alá!

– Sesshoumaru...? – puhatolóztam bizonytalanul. Vagyis, inkább hitetlenkedve, hogy tényleg képes volt ezt megtenni.

Ő csak felvonta egyik szemöldökét, ahogy rám pillantott, aztán észrevéve értetlen-szorongó arckifejezésemet, végül válaszolt:

– Így, ha esetleg valaki benyit, nem lesz gyanús, hogy nem alszunk együtt. Így úgy tűnik, mintha...

– Oké, ne folytasd – emeltem fel a kezem, majd elnyomtam egy ásítást. – Én még álmos vagyok ehhez... szóval... szép álmokat!

Azzal megfordultam és beburkolóztam a takaróba – már amennyire engedte ama tény, hogy Sesshoumaru a másik felét birtokolja jelen pillanatban. Így ugyanis nem tudtam teljesen magam alá gyűrkölni; de gyorsan túlléptem ezen, hisz változtatni nem tudtam rajta. Már majdnem visszaaludtam, mikor éreztem, hogy ő is megfordul és elhelyezkedik.

Aztán csend volt és nyugalom.

...

Egészen addig, míg nem sokkal később – vagyis még mindig hajnalok hajnalán – Rin bekommandózott a szobába és fel nem ugrott közénk az ágyra.

– Ohayou gozaimasu! – vigyorgott ránk.

Én álmosan pislogtam rá, mire felismertem, mi folyik itt; majd úgy döntöttem, még mindig nem kaptam meg megérdemelt alvásomat és visszazuhantam az ágyra, arcomat belefúrva a párnába.

– Kohana-san – rázogatott a kislány. – Onee-san, ébredj már...!

– Nővér...? – hallottam Sesshoumaru meglepett hangját.

– Igen! – pattogott a kérdezett vidáman, mire az egész ágy rázkódni kezdett.

– Rin... – motyogtam.

– Hm?

Közelebb hajolt, mire én elkaptam és magamhoz húztam, aztán kíméletlenül elkezdtem csiklandozni. Visítva nevetgélt, s már csak akkor fejeztük be, mikor mindketten könnyes szemekkel vihorásztunk. Aztán ő befeküdt középre, én meg betakartam. Pár percig nyugtunk volt, de aztán a kislány kapott egy újabb energialöketet, mikor az éjjeliszekrényre esett pillantása – pontosabban a rajta heverő könyvre.

– Oh, az mi?

– Egy könyv – válaszoltam lassan.

– És képek is vannak benne? - érdeklődött ártatlanul.

– Bizony – bólogattam és hümmögtem.

Mint utóbb kiderült, ez igencsak rossz döntés volt, mivel átmászott rajtam, hogy elérje a finom bőrkötésű könyvet, aztán visszazuhanva belelapozott, míg én a levegőt kapkodtam. Azért jól össze tud nyomorgatni, mit ne mondjak...!

– Hű...! – felcsillant a szeme, azzal megmutatott egy oldalt. – Itt van Sesshoumaru-sama! – említett kutyadémonhoz fordult és neki is megmutatta – Nézd, Sesshoumaru nagyúr! Benne vagy a könyvben! – nevetett vidáman.

Hajaj... lebuktam. Mindegy, úgyis csak találomra kaptam le a könyvet és ugyan miért ne olvashatnék a kutyadémonokról...?

...

Sesshoumaru mérgesen felvillanó pillantása meggyőzött arról, jobb, ha nem olvastam belőle sokat.

– Ehe... – idegesen vihorásztam. – Rin, mit csinálunk ma? – tereltem el gyorsan a szót.

– Onee-san! El tudod olvasni?

Biccentettem.

– Akkor elmondod, mi van ideírva Sesshoumaru-samáról...?

Említettem már, mennyire imádom a kislány ilyen ártatlan kérdéseit...? Ha eddig még nem, most megteszem.

Az orromba nyomta a könyvet.

– Rin, ilyen közelről nem tudok olvasni – válaszoltam orrhangon, mire elnevette magát. Aztán felcsillant a szeme. Kezdtem félni. „Hajaj, egy újabb ötlet, fogadom...”

– Kohana-san! Megtanítasz olvasni?

Csend borult a szobára. Én döbbenten pislogtam. De... miért is ne...?

Tekintetem Sesshoumarura vándorolt, aki semmit jelét sem adta, hogy lenne ellenvetése.

– Hát, ha tényleg szeretnéd...

– Juhhé! Juhhé! – megint ugrálni kezdett az ágyon.

– De nem lesz könnyű, Rin... jól meggondoltad...? – figyelmeztettem.

– Persze! Akkor először taníts meg arra, hogyan olvassam el ezt a részt Sesshoumaru-samáról...

Kuncogni kezdtem és elvettem tőle a könyvet, hogy visszategyem az éjjeliszekrényre.

– Rin, az nem olyan egyszerű. Sok-sok jelet kell még megtanulnod, mire elolvashatod.

Lehervadt a mosolya. „Jaj, én nem ezt akartam...!”

– De ha szeretnéd, esténként felolvashatok belőle! – kacsintottam rá, hátha ezzel ismét vidámmá tehetem. Bejött – igaz, Sesshoumarunál pont az ellenkező hatást váltottam ki eme mondatommal.

Miután a Rin nevezetű energiaroham végigsöpört szobánkon, s végül kiviharzott a folyosóra, nyeltem egyet és lopva odapillantottam a nagyúrra, aki csöppet sem tűnt boldognak az ötlettől, hogy a kislánynak felolvassak abból a könyvből.

– Honnan szerezted?

Pár pillanat után leesett, hogy a könyvre gondol.

– Tegnap este ez került a kezem ügyébe a dolgozószobádban – feleltem őszintén és remélve, nem harapja le a fejemet.

Ő rezzenéstelen arckifejezéssel pillantott rám; éles tekintetével fürkészve engem. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, megpróbálta felmérni, vajon eddig mennyit olvashattam el belőle és hogy ő benne volt-e abban a bizonyos porcióban.

Hát dehogy tudja meg, mit olvastam belőle! Én aztán nem adom meg magam! Arcizmaim egy rándulásával sem, hogy...

– Nem szeretek ilyeneket találni a könyveimben... – igazította ki a szamárfület, amivel megjelöltem, hol tartok a könyvben.

„Upszika...” hát ez totál kiment a fejemből! Hogy lehettem ennyire figyelmetlen?! Baka, baka, ostoba Kohana! És még néhány dolognak elmondtam magamat gondolatban. Olyannyira hangosan szitkozódtam magamban, hogy alig hallottam meg Sesshoumaru következő mondatát:

– Tudom, hogy Rint már úgyse lehet rávenni, hogy másból olvass fel neki, de...

Kérdően tekintettem rá.

– Igen...? – nyújtottam el a szót, várva, hogy folytassa.

– Ne olvass fel neki mindent – fejezte be gyorsan, keményen rám pillantva.

– Jól van, gondoltam, hogy nem fogadnád szívesen, ha felolvasnám például azokba a véres részletekbe menő epizódot, amikor az a kém betört a kastélyodba, és...

„Jujj. Idióta vagy, Kohana, említettem már? [...] Nem, ma még nem elégszer...” válaszoltam meg saját kérdésemet, amikor elkaptam a taiyoukai tekintetét. Azt hittem, úgy végzem, mint említett kém. Nyeltem egy nagyot, s próbáltam megtartani méltóságomat, mintha nem épp most buktattam volna le magamat, miket olvastam a könyvből.

– Khm.

Jól bevált módszerem, a torokköszörülés sem segített ezúttal, hogy napirendre térjünk a dolog fölött. Ezt anélkül is tudtam volna, hogy Sesshoumaru szeme élesen megvillant. Ekkor már nem bírtam tovább türtőztetni magam és elkezdtem össze-vissza dumálni, mindenfélét kitaláltam, csak, hogy mentsem helyzetemet:

– Jaj, komolyan, csak össze-vissza lapozódott a könyv, mikor egy váratlan fuvallat... és akkor csak megakadt a tekintetem és csak kíváncsiságból... szóval, de nem sokat és...

– Kohana.

– Igen? – fogtam be azonnal, majd eltöprengtem azon, vajon miért van egy olyan furi érzés mindig bennem, ha kimondja a nevem. Egy pillanatig még számítóan nézett rám, aztán végül a kezembe nyomta a könyvet és kikelt az ágyból, hogy felöltözzön.

– Csak légy arról meggyőződve, Rinnek nem mondasz el mindent, ami a könyvben van.

– Ü-ühümm... – bólintottam, megdermedve, még mindig az ágyban ülve. Aztán, mikor felocsúdtam, Sesshoumaru éppen akkor igyekezett átöltözni.

Én pedig vörös fejjel és azzal az egy szál könyvvel a kezemben – amit elfelejtettem letenni zavaromban – gyorsan bespuriztam a fürdőhelyiségbe, hogy megmosakodjak.

– Hát ez a nap is érdekesen kezdődik...

Arra gondoltam, a délelőttöt azzal töltöm, hogy megpróbálok utánajárni, vajon maradt-e némi miko erőm... Aztán eszembe jutott az is, amit nemrégiben a nagyúr mondott... ha valóban nem olyan... öhm... illatom van, mint az embereknek, akkor mi a csuda lettem? És hogyan? És miért? Miféle képességekkel? Már, ha vannak persze...

Ahogy a kastély folyosóit róttam, sajnos be kellett látnom, hogy nagyon is elképzelhető, Sesshoumarunak igaza van. Elvégre, édesanyám is figyelmeztetett, nem leszek ugyanaz, miután visszatértem. Természetesen arra még mindig nem sikerült rájönnöm, pontosan mit is értett ez alatt. Az a yin-yangos utalgatása pedig, ha lehetséges, még ennél is homályosabb volt. Aztán ott volt az, amit Rin mondott, mikor Akina megtalált a minap minket a nagyúr szobájában... hogy a szemem... megváltozott?

Értetlenkedve ráztam meg a fejem, miközben egy gondterhelt sóhaj szakadt ki belőlem. És mintha egy álomból ébrednék, hirtelen megtorpantam, rájőve, hogy fogalmam sincs, ebben a hatalmas kastélyban pontosan merre is kószálok e pillanatban.

„Ablak! Keress egy ablakot!” utasítottam magam gondolatban, s szerencsémre ott is volt egy a közelemben. Gyorsan odabotorkáltam hozzá és kinéztem a szabadba, hátha valamennyire sikerül behatárolnom, hol is vagyok ebben az irtó nagy épületben.

Legnagyobb sajnálatomra azonban nem sikerült. Csak azt láttam, hogy egy újabb kertre nézek ki. Szomorúan lepillantottam. „Ha most démon lennék, akkor fognám magam, kiugranék innen és biztos, hogy sokkal hamarabb találnék valami ismerős dolgot, mint így... itt... most...”

Csalódottan megfordultam, hogy folytassam keresésem valami kivezető út után ebből a labirintusból, mikor az egyik szolgálónak ütköztem, aki éppen használt paplanokat vitt.

– Jaj! Bocsánat! – szabadkoztam és gondolkodás nélkül azonnal én is leguggoltam, hogy összeszedjem a szennyest. Aztán szégyenkezve saját ügyetlenségemen, ismételt bocsánatkérések közepette átnyújtottam neki.

Először bosszankodást véltem felfedezni a szép, fiatal arcon, amelyet tűzvörös haj keretezett; szemei pedig világoszölden villantak meg. Komolyan, ha hozzávesszük még hegyes füleit is, azt hittem, egy Írországból szökött tündér útjába akadtam, de aztán csak eszembe jutott, hogy egy démon az, aki előttem áll. Azért is volt ilyen szokatlan a kinézete itt, Japánban.

Egy hosszú, dermedt pillanattal később (mikor látta, mennyire őszintén sajnálom, ami történt – nos igen, ártatlan tekintetemnek nehéz ellenállni... habár még mindig gyakorlásra szorul, lévén Sesshoumarunál még így sem válik be mindig tökéletesen...), aztán elmosolyodott, s biccentett egy kicsit:

– Kohana-sama, mit keres errefelé?

– Én? Hát...

„Jó kérdés.”

– Valami ismerős dolgot, hogy rájöjjek, merre vagyok... – vallottam be végül, fülig vörösödve.

A lány értetlenkedve pislogott rám, végül azonban könnyedén elnevette magát:

– Ha van türelme megvárni, míg leadom ezeket a paplanokat, akkor utána megmutathatom, merre van a szobája – ajánlotta fel.

– Ó, nagyon köszönöm! Elkísérlek, jó?

– Rendben van... – vonta meg végül a vállát, azzal elindultunk.

Pár perc után azonban képtelen voltam tovább magamban tartani a kérdést, ami már reggeli óta foglalkoztatott:

– Mondd csak, van erre valami hely, ahol ezt-azt gyakorolhatnék? – érdeklődtem, mire fürkésző tekintettel pillantott rám. Erre persze magyarázkodni kezdtem. – Úgy értem, valami doujo vagy hasonló...?

– Áh, doujo! Természetesen van! – bólintott nagyot, ismét előre fordulva, majd úgy folytatta, egy apró mosollyal a szája szélén. – Sesshoumaru-samának elvégre edzésben kell maradnia akkor is, ha idejének nagy részét papírmunkával kell töltenie az íróasztalánál, nem igaz? – kacsintott rám.

– Ööö... de, biztosan... – válaszoltam bizonytalanul, mire rám mosolygott.

Furcsa, úgy éreztem, mintha ezt a mosolyt már láttam volna. Pedig biztos voltam benne, hogy még nem futottam össze... ööö... kivel is? Nem is tudom a nevét! Szóval vele, aki most oly kegyes segíteni nekem. Furcsa-furcsa-furcsa.

– Akkor megtennéd, hogy elmondod inkább, hogyan jutok el abba a bizonyos doujo-ba? – kérdeztem, amennyire udvariasan csak tudtam palástolni izgatottságomat.

– Persze – biccentett, még mindig jókedvűen, mire én is végre elmosolyodtam.

Hamarosan leadtuk a szennyest, s elindultunk egy újabb – számomra ismeretlen – folyosón. Néhány pillanat múlva azonban az egyik kis kijáraton eljutottunk a kertbe. Hogy én hogy örültem, hogy végre valami olyan helyre sikerült érnünk, ahol talán van esélyem arra, hogy kiismerjem magam!

– Arra van a főbejárat; gondolom, arrafelé már kiismeri magát – mutatott balra. – Rögtön, a sarkon túl.

Biccentettem. Aztán előre mutatott. Egy picikét balra volt egy kisebb épület.

– Az ott a doujo.

– Doumo arigatou! – mosolyodtam el, egy picikét meghajolva, s már indultam is arrafelé. Majd ráeszméltem, hogy még mindig nem tudom jótevőm nevét, így gyorsan megfordultam:

– Bocsáss meg, megmondanád, hogy hívnak?

Kedvesen mosolygó arca hirtelen komollyá vált, mire én értetlenkedve ráncoltam össze homlokomat, s biccentettem oldalra a fejemet, hogy rájöjjek, mitől változott meg ilyen hirtelen. „Tán csak nem megsértettem azzal, hogy a neve után érdeklődtem...?” morfondíroztam el, de nem akartam elhinni. Elvégre ki hallott már ilyenről?!

Kimért tekintettel nézett rám, hogy lássa reakciómat, mikor megmondja a nevét:

– Mizuka.

– Á, köszönöm akkor Mizuk... várjunk csak! – kedvem egyik pillanatról a másikra vidámból értetlenkedővé vált ismét. Teljesen össze voltam zavarodva. – Ugye nem az a Mizuka?

– Akitől vázát kértetek Rin-chan-nal? De igen.

– Na de... de... – dadogtam. – Hogy lehetséges ez...? Teljesen máshogy néztél ki!

– Alakváltó vagyok – hajolt meg enyhén, ismét azzal a mosollyal az arcán. Azzal, amit most már be tudtam azonosítani, csak épp egy másik arcon láttam még a minap.