Sesshoumaru élete

Abban az időben járunk, ahol még nem az emberek uralták a világot.

Ez volt az Ókori Japán. Ahol az emberek csak parányi lényeknek számítottak. Ahol démonok, angyalok, szörnyek voltak jelen. Élt egy nagy, de magányos harcos, Sesshoumaru. Ez a kis regény őróla szól…

1. Fejezet:

Egy szomorú éjszaka

         Sesshoumaru tudta, hogy a felesége Izoko még mindig 400 év múltán is Yukou-t szereti. Szíve keserűsége elrontotta életkedvét. Tudta, hogy a lány, ha a csillagokra néz nem őt látja, hanem Yukou-t. 8 gyerekük Sesshoumaru körül játszadoztak, futkostak. Sesshoumaru nem szólt semmit, egyedül akart maradni bánatával. Fogta magát a barlang kijáratához ment, Izoko-ra pillantott, majd nem tudott semmit mondani, egy hang nem jutott ki száján, lassú léptekkel kiinalt a barlangból. Nagy volt a köd, a telihold fénye betelítette az erdőt és megvilágította a hatalmas hegyet.

         Még mindig őt szereti. 400 év elteltével is érte él a szíve, visszavárja Őt! – beszélget magában. Majd leült egy vastag törzsű fa tövében. Üvölteni akart a fájdalomtól, ám egy árva hang nem hagyta el száját, csak szelíd könnyei mint esőcseppek csordultak végig hófehér arcán. Felnézett a sötétkék égre és tudta, hogy Izoko a Rókadémon sosem lesz az övé. Már 400 éve tudta, ám sosem állt szándékában elengedni a nőt. Maga mögé nézett és látta a lányt, amint őt bámulja. Majd mivel nem bírta, ha Izoko sajnálkozó tekintettel néz rá, felállt és ránézett az égre. Ekkor két, hatalmas, hófehér tollas szárnya kinyílt a hátából és szárnyra kapva az erdők fölött elrepült. Könnyei mint kristályok hullottak teste alá. E könnyek csillogva beszórták az éjszakai égboltot. Izoko figyelte az angyalt, látta könnyei miként szórnak le az égből. Izoko tudta miért hullnak a könnyek… lehunyta szemeit és bement a barlangjukba.

         Hamarosan dörögni kezdett az ég, villámok csaptak be a közeli helybe. Eleredt először csöppekben, majd szakadásban az eső. Egy angyal bánkódva repked az éjszakai esőben. Ruhája elázott, szárnyai benedvesedtek, nem bírt tovább repülni és szárnyai elernyedtek, majd szárnyai verdesése abbamaradt, és Sesshoumaru lezuhant egy esős éjjelen egy távoli s ismeretlen erdőbe…

… fél éjjelen át feküdt a zuhatag alatt, szárnya beterítette testét, arca csupa sár volt, arca izmain fájdalom jele mutatkozott, ám nem a teste fájt, hanem lelke legmélye. Nagy nehezen magához tért – ahh… - körbenézett és egy számára teljesen ismeretlen helyen talált magára. Az eső még mindig szakadt, felnézett az égre nem mozdult – Miért??? – ordított fel végül. Az erdő madar4ai a környező fákról felreppentek és elrepültek kelet felé. Sesshoumaru nem kelt fel, lehajtotta fejét bele a sárba és halkan, alig hallható hangon zokogni kezdett.

         Majd végül felült, szárnyai eltűntek, arca ugyanolyan koszos maradt, esze ágában sem volt letörölni róla a sárt. Felkelt és az esőt nézte – Izoko sosem lesz az enyém! – jelentette ki, majd beleütött az egyik fába, mire az megremegett. Leheveredett az egyik fa alá és némán ült. Hosszú éles és hegyes karmai is tiszta sár volt. Az ismeretlen erdő hol nyugalommal, hol hiányérzettel töltötte el. Egyfolytában Izoko arcát látta maga előtt. Csillogó szemeit bánatos arcát. Leírni nem lehetne az angyal érzéseit, hihetetlen nagy lelki fájdalom gyötörte őt. Úgy érezte életének véget kellene vetnie, de tudta, hogy nem lehet. Hosszú fekete térdig érő haja a sárba hevert, kezével beletúrt sáros hajába és magát átkozta. Majd a könnyezés és zokogás végtelenjében a sáros földre borult.

         Szemei ilyenkor csillogtak a legszebben, szemei melyek könnytől áztattak voltak, keserűség és magány járta át őket ilyenkor sárgásan csillogtak. Maga volt csak magának, az eső könyörtelen idejében, egy angyal zokogása törte meg az éjjeli erdő csendjét s magányát. Ez volt Sesshoumaru számára a legszomorúbb és legtragikusabb éjszaka mindközül. Mikor kiborult és elvesztette hitét, hogy Izoko egyszer valaha is akár pár 100 év múlva is az övé lehet.

2007. 04. 02