6. fejezet: Nyugat terve

 Ijedten szorítottam magamhoz Yumit, közben a kegyetlenül vigyorgó Dayu szemeibe néztem… nem tudtam felfogni, hogyan lehet, hogy ilyen különlegesek, és mégis hogyan rejtőzhet bennük ennyi gonoszság? Mondják, hogy a szemünkből következtetni lehet a jellemünkre… nála ez nem így volt… akárhogy vágytam felfedezni benne a sötétséget nem sikerült… ettől még dühösebb lettem, bár csak később jöttem rá, hogy miért. - Miért nem hagyod ki Yumit ebből? Nem ártott neked semmit, hisz csak egy gyerek! – álltam védelmezőleg elé, ő pedig halkan elsuttogott egy „Saeko-chan”-t. - Ugyan kedves Saeko, mindketten tudjuk, hogy mennyire is köze van hozzá. Ülj le, mindent elmesélek neked. – azzal kezével a terem másik végébe mutatott, de én dühös szemekkel néztem rá. – Kérlek. – annyira meglepődtem ezen, hogy a lábaim szinte maguktól elvittek az asztalkához, leültem mellé, szemben az ellenségemmel. - Yumi… ígérd meg, hogy nem esik baja! - Ez csak rajtad múlik. – közölte, majd intett az egyik csatlósának, hogy vigyék el. Yumit sosem kellett félteni: most is addig kapálózott, míg ki nem szabadult a macskaszem karjaiból és odafutott hozzám, majd megragadta a kezemet. - Ne, Saeko- san, ne engedd, hogy megint elvigyenek! – kérlelt könnyes szemekkel. Aki látott gyermeket sírni, az nagyjából el tudja képzelni, hogy mit éreztem. Teljesen összeszorult a szívem, hisz nem lehettem biztos benne, hogy újra láthatom… mégis hittem benne. Amennyire csak tudtam, megpróbáltam kérően pillantani Dayu- ra, aki elmosolyodott és lesütötte a szemét. - Vigyétek vissza a földekre. – Egyetlen, múló pillanatra remélni kezdtem, hogy azt mondja: „Persze, garantálom a biztonságát, ha elmondod…” Akkor persze bármit elismertem volna, még olyat is, amit nem tettem... Eközben a kishúgom olyan erősen szorította a kezemet, ahogyan csak tudta… de azok az átkozott macskák… egy könnyed mozdulattal elszakították tőlem és elvitték. Ebben is nagyon hasonlítok Youkai-samára… a másik démon kissé meghajolt, majd mielőtt behúzta az ajtót, megszólaltam: - Elég! Inkább elmondok mindent… csak ne bántsd! - Rendben van. Gaho, a kölyöknek nem eshet bántódása, amíg parancsot nem kaptok rá. Távozzatok. - behúzta az ajtót. Dühösen pillantottam rá, ő pedig mintha csak egy kedves, régi ismerősével találkozna, vidáman leült és csevegő hangon kezdte: - Csodálatos reggelünk van, nem? – még válaszra sem méltattam, ekkor kibámult az ablakon, és teljesen megbabonázva nézte a még mindig sötétségbe burkolózó tájat, egy hatalmas tavat, ami mögül a Nap bukkant fel. – Tudod, a nappal és az éjszaka két ősi rivális, ellentétek. – „Micsoda bölcsesség, erre magamtól nem jöttem rá” mérgelődtem magamban, miközben azon gondolkoztam, hogy mit kellene mondanom, miért szöktem meg. – Mindkettő gyönyörű egymagában is, de mégis, amikor egyensúlyban vannak az a látvány pótolhatatlan. – Kinéztem a kis ablakon, de semmi különöset nem vettem észre, csak a szokásos… ez volt mindig. – Tudod, mindannyian elrohanunk az élet szépségei mellett, ezért az életünk is elrohan. Megszületünk, meghalunk. Mindenkinek más-más idő adatik meg. A nappal éjjelre változik, az élet halálra. – folytatta. Igazából, ha nem ebben a helyzetben találkoztunk volna, igazán bölcsnek és tiszteletreméltónak tartottam volna. De így nem… undorodtam tőle! Tőle, Dayutól, akinek társaságáért megannyi lány vetekedett annak reményében, hogy megmenti őket a szolgaságtól és a nyomortól. – Mit gondolsz Saeko, a te életed mikor fog véget érni? - Nem tudom. – suttogtam, igyekeztem nyugodt hangon beszélni, ettől ő egyre vidámabbnak tűnt. - Persze, hogy nem… ahogyan én sem tudhatom. Viszont megvan a hatalmam ahhoz, hogy befolyásoljam az életedet. A hosszát és a színvonalát; hisz ha akarnálak akár most is megölhetnélek. – továbbra is olyan gyűlölettel néztem rá, amit szerintem megérzett, hisz felém fordította a fejét, erre én lesütöttem a szemem. – Egyetlen dolgot kérek tőled: áruld el nekem, hogy honnan tudtál róla, hogy végezni akarok azzal a piszkos északi vezérrel? – annyira meglepődtem, hogy valószínűleg még a szám is nyitva maradt. „Dayu nem…” - De te is északi vagy, nem?- valamiért a kezdetektől fogva tegeztem… annyira nem tiszteltem, hogy magázzam, de nem is tartottam a barátomnak. Mégis valahogy a tegezést választottam… - vett egy mély lélegzetet és kibámult az ablakon. - Nem, nem vagyok. A déli területeken születtem, nagyon távol innen. Nem igazán találtam a helyem, aztán amikor rá akartak venni, hogy vegyek el valami embert… nem igazán akartam, ezért megszöktem hazulról. És tudod úgy érzem, hogy egyáltalán nem tettem rosszul. - És miért mondod el ezt nekem? - kérdeztem halkan. Erre ő felkélt a helyéről és az ajtó felé indult. Mikor elhaladt mellettem, ezt mondta: - Mert szerintem rengeteg mindenben hasonlítunk. Ha minden parancsomat teljesíted, akkor Yumi életben marad. Ha nem… akkor tudod, mi következik. – már elhúzta az ajtót, amikor mélyen meghajolva üdvözölte egy lány, akinek az arca beesett és enyhén sápadt volt. Nem vettem észre rajta semmi démoni jelet, a haja egyszerű fekete volt. – Vidd el és fürdesd meg, utána add rá azt a kimonót, amit tegnap mutattam. - Uram… - egy annyira átható pillantást vetett rá, hogy a lány pirulva hajtotta le fejét. – Hai, Dayu- sama! – hátrafordult, rám nézett és mosolyogva távozott. A szolgáló kicsit biccentett köszönésképpen, majd intett, hogy kövessem. A Nap egy vékonyka sugárban világította be a folyosót, amin áthaladtunk. Körös-körül régi tekercsek pihentek, mellettük egy állóvázában friss virágok illatoztak. Az egész annyira rendezett volt, látszott rajta, hogy egy kastélyban járunk. Annyira elgondolkoztam, hogy a lány köhintésének kellett felébresztenie ebből az állapotból. - A nevem Chiyeko. – kezdte a beszélgetést. Láttam rajta, hogy nagyon szeretne beszélgeti, de zavarban volt, aminek nem értettem az okát. - Az enyém Saeko. - Nagyon jól tudom, ki vagy. – egy félmosoly jelent meg az arcán, amit nem tudtam mire vélni. – Nem szabad a rabokkal beszélgetnem. – „Rab? Mit képzel ez magáról?” annyira alsóbbrendűnek éreztem magam… azt hittem, hogy menten valami olyat mondok, amit megbánok… - Soká érünk oda? – szólaltam meg végül. Mintha csak kiszámolta volna, a következő kanyar után kiértünk egy hatalmas fürdőbe, közepén egy tóhoz hasonló hatalmas víztömeggel, amibe egy kis patak érkezett valahonnan a falon lévő repedésből,olyan volt, mint egy kis vízesés. Azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon a palotát direkt építették-e így, vagy csupán a véletlen műve. Már épp elmerültem volna a gondolataimban, mikor Chiyeko letett egy kis edényt, amiben illatos olaj volt, majd távozott. „Tehát az első feladatom az, hogy megfürödjek… ” Igazából kicsit zavarban voltam abban a nagy teremben, teljesen idegennek éreztem az egészet. Aztán vettem egy mély levegőt, térdig felhúztam a kimonóm alját és belegázoltam a vízbe, ami igencsak hűvös volt. Nem mondom, hogy az izzó napsütés elöl nem lett volna jó elbújni és lehűsíteni magam, de a reggeli órákban ez igencsak kellemetlen volt. Végigfutott a hátamon a hideg, de nyeltem egy nagyon és megpróbáltam kibogozni az obimat, mikor egy halk puffanást hallottam magam mögül, erre megfordultam. - Te… - mormogtam mérgesen, majd elkezdem kikászálódni az általam keltett hullámok közül, egyenesen felé. Elé léptem, összeszűkítettem a szemeimet, majd megkérdeztem: - Miért jöttél? – Ő nem felelt, de tudtam, hogy nem a válaszon gondolkozik. - Éppen erre jártam. – úgy nézett rám, mintha ismerné minden gondolatomat. A tekintetében volt valami megnyerő, mégis igen idegesítő volt az, hogy mindig mindent tudni vél… „Pont olyan, mint ő.” Erre elmosolyodtam és a nyakába ugrottam. - Youkai-sama! – Egy forró könnycsepp gördült le az arcomról… talán az örömtől, talán a felgyülemlett feszültségtől. - Hé, halkabban. A végén még meghallanak. – szabadult ki a szorításomból. - Bocsánat. – suttogtam vidáman és a szám valószínűleg a fülemig ért. – Ugye elviszel innen? És Yumit is? - Nem. – jelentette ki, majd elsétált a sarokba, nekem háttal állt. - Nem? – mozdulni sem tudtam a döbbenettől, majd megráztam a fejem és leültem a földre. – Akkor meg minek jöttél? - Hogy figyelmeztesselek. Tégy meg mindent Dayunak, amit csak kér. - Micsoda? De… - hirtelen mellett termett és a számra tette a kezét. - Ne kiabálj. Hidd el, hogy jót akarok. Nemsoká, három nap múlva idevezetem a Nyugati seregeket. Lerohanjuk a várost, és mindent porrá égetünk. Egy katona sem marad életben. - De… a testvéreim! – mondtam hangosabban, mint szerettem volna. - Mondd meg nekik, hogy ne vegyenek páncélt, kössenek fekete obit. Szólok a többieknek, hogy akik ezt viselik, arra ne emeljenek kezet. Neked pedig azért kell itt kell maradnod, hogy Dayu ne vegye észre a támadás készületeit. Intézd el, hogy kettesben maradj vele. - Micsoda? Vele? – kirázott a hideg, mikor arra gondoltam milyen eszközökkel, ígéretekkel vehetném erre rá. - Kérd meg, hogy igyatok sakét. Neked kell töltened, te mindig csak kicsit igyál. Aztán mikor már úgy látod, hogy már az érzékei nem olyan élesek… menj az ablakhoz és dobj ki rajta valamit… azt rád bízom mit. Csukd be és ülj vissza, majd tégy az italába egy keveset ebből. – felmutatott egy kis üvegcsét és a kezembe tette. – Ez egyfajta méreg, ami ha egy ember szervezetébe jut, azonnal meghal. Ha egy démonéba, csak elalszik tőle. - Értem, de nem hiszem, hogy képes… - Számítok rád. A tervet a nyugatiak legnagyobb mesterei, apám tanácsadói eszelték ki. Saeko, tedd meg ezt… értem. – hangokat hallottunk kintről, léptek koppanását és Chiyeko ellenvetéseit. - De Uram, nem mehet be… - az ajtó kicsit eltompította a hangját. - Mennem kell, menj vissza a vízbe. – egy apró csókot lehet az ajkamra, majd távozott. Épp csak beugrottam hűvös tavacskába, mikor az ajtó eltolódott és belépett rajta Dayu. Sikoltottam egyet és leguggoltam, így csak a vállam látszott ki - amiről lecsúszott a ruha-. Na nem mintha akkora probléma lett volna, hogyha meglátja a kimonómat, de ez amolyan ösztönös cselekedet volt. A palota ura igencsak dühösnek látszott. - Te kis… - a hajamnál fogva felemelt, mire kétségbeesetten kiáltozni kezdtem a fájdalomtól. – Hol van? - Ki hol van? - Ne játszd az ártatlant! - Á, engedj el! Hallod? – hirtelen elhallgattam, hiszen egy éles karom feszült a nyakamhoz. Ekkor eszembe jutott, mit kért tőlem… - Dayu-sama… hiszen már semmit sem jelentek neki, ha így itt hagyott… engem sem érdekel többé. – szomorú arcot próbáltam vágni, ami nem esett nehezemre, tekintve az akkori helyzetet. - Jól van Inu no Taisho, ha nem jössz elő, megölöm. – nem történt semmi, erre ő belevágott az arcomba, amiből folyni kezdett a vér. Biztos megérezte a keserű szagát, de nem jött elő… Tudta, hogy én csak játszom a szerepem, és Dayu sem ölne meg… még tervei voltak velem. Szemei minduntalan körbe-körbe jártak, de nem láttak semmit. - Hagyja abba Dayu- sama… nincs itt… - nyögtem ki, mire ő dühösen elengedett, így nagy hullámzást okozva visszaestem, ő pedig dühösen kiviharzott. Chiyeko fejet hajtott felém, majd sietve behúzta az ajtót. Arra a helyre tekintettem, ahonnan Youkai-sama érkezett… egy kis mosolyt küldtem arrafelé, majd az ajkamra tettem a kezemet. Nemsoká nekiláttam a készülődésnek.