15. fejezet: A múlt éjszakája

 A Hold, ha lehet még világosabban ragyogott, mint eddig bármikor, bár sötét, sűrű felhőfátyol fedte el a szemem elől. Ketten rohantunk át a széltől suhogó fák alatt… én és a jegyesem, Naoki. Már teljesen kifulladtam, de ő csak húzott maga után, mondván, hogy nem állhatunk meg. A cél lebegett a szemem előtt… egy fiú arca, akit mindennél jobban szerettem, akinek a hiánya hatalmas űrt hagyott maga után, ami mardosta a szívemet. De nem ő volt mellettem. - Pihenjünk! - adta ki az utasítást útitársam. Fáradtan biccentettem, ő pedig leült a fűre. – Nem ülsz ide? – kicsit tétováztam… akár megszöktetett, akár nem… egyszerűen nem akartam közel lenni hozzá. - Á, ilyen szép yukatában? – vettem elő a legkényeskedőbb hangom, amitől még én magam is elképedtem. A közelben volt egy kisebb szikla, ott helyezkedtem el végül. A szél hangosan süvített, hangjába egy nevetés kapcsolódott bele. - Hát tényleg különös egy lány vagy Saeko! – nevetett Hitoshi… igencsak jóízűen, már annyira nem bírt magával, hogy leheveredett, úgy folytatta a hahotázást. Az elején kicsit rosszul esett, hogy kinevet, utána viszont az én arcomra is kiült egy kisebbfajta mosoly. – Tényleg ilyenkor vagy a legszebb… mint régen. Bár nem emlékszel, de én mindig… - Zavarba akartál hozni? – válaszoltam egykedvűen, mire ő teljesen elképedt. - Igen, de erre hogyan…? - Az emlékeim szép lassan visszatérnek, de még mindig rengeteg részlet zavaros, ezért remélem, hogy te elmondod nekem… hiszen – rám pillantott – hiszen régebben sokat voltunk együtt, nem? – Hitoshi nemcsak régi ismerősöm volt, de… volt valami, amit éreztem. Mint a múltból feltörő, elfojtott vágyat. Volt egy olyan különös érzésem, hogy régebben több volt számomra, mint egy egyszerű barát. – Naoki… köztünk a múltban történt valami? – annyira őszinte szemekkel nézett rám, hogy el kellett kapnom a tekintetemet. - Három éve történt. – kezdte tömören, a hangja egyszerűen kibírhatatlan volt… leplezett érzelmek nyugalom mögé bújtatva. – Akkoriban valóban elhatározták a szüleink, hogy összeházasítanak minket… meg kell mondanom, hogy egyáltalán nem bántuk. Minden egyes nap találkoztunk, bár még nagyon fiatal voltál. - Tizenkét éves, igaz? – tűnődtem hangosan – De annyi emlékem van arról az időről, hogy leestem egy szikláról és nagyon fájt a fejem. – nevettem el magam, de ő nem csatlakozott hozzám. – Itt, nézd! – mutattam egy, a fülem feletti pontra. Letérdelt elém, és megnézte, majd megfogta az arcom, és jobbra, majd balra fordította. – A végén elszédülök! – mondtam csendesen, de ő áthatóan a szemeimbe nézett… Hitoshi nem is volt csúnya… sőt! Nemesi vonásai és mélybarna, gyönyörű tekintete volt. - Akkor kezdődött minden, amikor kiélesedett a viszony a szellemek és emberek között. Yuuchi-sama megtiltotta, hogy Eisaku találkozhasson veletek. – „Tehát ez az oka…” – Te már akkor is elég lázadó voltál – mosolygott rám – Hiába győzködtelek, hogy a menyegző után már nem lesz így, te hajthatatlan voltál, nem hittél nekem. Egy éjjel megszöktél, hogy találkozz vele, én pedig utánad mentem… de aznap éjjel nemcsak én követtelek. A falu vezetői, köztük édesapád is a nyomodban voltak. Rajtaütésszerűen támadtak, Eisaku halálos sebet kapott, amibe egy ember abban a pillanatban belehalt volna. Végső csapást akartak rámérni, de te elé ugrottál, így nem támadtak… már akkor tudtad, hogy ez csak pár pillanatig tart, ezért csak annyit mondtál neki, hogy „Menj el innen!” Ő habozva bár, de engedelmeskedett, te pedig büntetésképp egy hatalmas ütést kaptál a fejedre Yuuichi-samatól, majd egy szikla széléről legalább 4 lábnyit zuhantál. Reggelig nem tudtalak felébreszteni, de mikor sikerült, már nem voltál ugyanaz… nem emlékeztél semmire… így sem Eisaku, sem én nem voltunk az életed részei. – sütötte le szomorúan a szemét - Csak a családodra emlékeztél. Ekkor találta ki Kazuma, hogy írjuk át az életed. Adjunk neked egy új múltat és egy új jövőt. Tudom, kegyetlenségnek hallatszik, de így történt. Már tudod, miért félsz a magasban. Amikor onnan leestél valószínűleg teljesen lezártad az elmédet, ezért tűnt az a pár pillanat is akkora megrázkódtatásnak. És nem fáról vagy egy hatalmas kőről estél le… nem. Attól fogva én sem maradhattam veled, azt mondták, hogy pár év, míg ezt az egészet véglegesen elhiszed, és különben is fiatal voltál. – ismét leheveredett a fűre. – Ez volt az, amit éveken át titkoltak előled, emiatt volt az a sok furcsaság. – percekig ültem ezen merengve, erre vágytam, hogy tudjam, mi miatt van az egész, mi az életem. De… nem érdekelt. Nem adta meg a választ, csak a múltamra, és ez nekem nem volt elég. Nem érdekelt csak az, hogy… hogy tisztába jussak az érzelmeimmel, amik Naoki közelében felébredtek bennem. Pár perc alatt megváltozott róla a véleményem, sokkal közelebbinek éreztem a többieknél… sokkal őszintébb volt hozzám, mint a saját bátyám, és ezért nagyon hálás voltam neki. Talán a régi emlékek miatt, de azt éreztem, hogy talán mégis alá tudom vetni magam a szüleim akaratának… * Dayu a szobájából ülve kémlelte a tájat, kezében egy csészével nézte a komor eget. A Hold nem fénylett, nem adott neki segítséget… várta, hogy ismét egyensúlyba kerüljön az éjjel és a nappal, de most annyira távolinak tűnt, mint az összes eddigi célja. Eisaku megsebesítette és megszöktetett az orra elől engem is, erre a gondolatra pedig ökölbe szorult a keze… a karján lévő mély sebből még mindig ömlött a vér, de nem akarta meggyógyítani magát. Nem pihent, meg akarta hagyni azt a sérülést… emléknek. Emlékeztetni, hogy egy következő figyelmetlenség, egy újabb meglepő fordulat az életébe kerülhet. - Talán itt az ideje egy újabb tervet kieszelni. Azt mondom Saekonak, hogy… - majd levágta teljes erejéből a teát tartalmazó edényt a földre, ami szilánkokra tört. - Azóta sem találod, igaz? – szólalt meg a szoba sarkából egy női hang. - Katsumi, neked sem tanították meg, hogy kopogni kell? – mondta unottan, mire a lány kilépett az árnyékból, az ablakon vékonyka fénysugár szűrődött be, megvilágítva az arcát. Egy fiatal, tizenhét évesnek tűnő szellem, hosszú, feltűzött mélykék hajjal, fekete szemekkel meredt az északi területek urára. - Bocsáss meg, majd máskor. - Mindig ezt mondod… - mondta, majd elfordult. - Sosem változom, ezt te is tudod. – térdelt le vele szembe, így az arcuk egyvonalban volt. - Talán ezért is szeretlek. – nézett vissza rá, majd csókolta meg. - Már hiányoztál! – mondta széles vigyorral arcán a nő, átölelve a férfi nyakát. - Te is. – karolta át - Szörnyű, mennyi ostobával vagyok körülvéve! Ha a lovaimat tettem volna meg tanácsosnak, akkor már rég én lehetnék Japán ura. – mondta csalódott hangon, mire Katsumi még jobban nevetni kezdett. Kislánykora óta ismerte Dayut, számára ő volt az egyetlen lény, aki jelentett valamit is… és ebben az esetben az a valami felért az egész világgal. - De nem unatkoztál annyira, ha jól hallottam. Hány lányt veszejtettél el három nap alatt? – kérdezte érdeklődve, nekidőlve szerelmének. - Hányat öltem meg? Nem sokat, talán csak húszat… borzasztóan unalmas itt az élet nélküled. Nem is tudom, hogy lehetnek az emberek ennyire ostobák. - Talán ezért is kedvelted meg Saekot, nem igaz? Vele tudtál beszélni is… is. - Csak nem gondoltad, hogy érzek valamit egy halandó iránt? – háborodott fel mélységesen. - Hogy mások ilyet feltételeznek, azt megértem, hiszen nem látnak túl a rizsföldeken sem! De hogy te is… - Ne hazudj nekem! Jól érezted magad a közelében… - Ka… - szakították félbe a félbeszakítót. - És ez rendben is van. Sajnálom, hogy ennyi ideig nem lehettem veled, de ha ez vígasztal, én is minden egyes pillanatot élveztem, amit egészen értelmes szellemek társaságában tölthettem. – mondta, erre Dayu elengedte és értetlenül nézett rá. – Most mi a baj? Csak nem vagy féltékeny? - Nem… csak nem gondoltam volna, hogy létezik olyan tökéletes lány, mint te. – szólt még mindig csodálkozva, finoman végigsimítva az arcán. - Nem vagyok az… csak ilyennek akarsz látni, mint egy álomképet. – hajtotta le a fejét. Dayu elgondolkozott a szavain. - Ha igazad van, akkor sosem akarok felébredni. – erre egy elpirult arc és egy bátorító mosoly volt a válasz. Lehetséges lenne, hogy a kegyetlen, szívtelen vezér szeressen valakit, aki viszont szereti? Hirtelen egy különös illatot érzett meg, és az ablak, majd Katsumi felé fordult, aki szomorúan, de beleegyezően biccentett. - Menj, keresd meg! – Dayu felpattant és felhúzta a tatamiról őt is. Ekkor megfogta a kezét, amit a seb azonnal begyógyult. – És lépj túl rajta! - Visszatérek hozzád… - lehelt egy apró csókot ajkára, majd eltűnt az ajtó mögött. - Én pedig várok rád… - mondta, azzal leült az ablak elé és nézte, hogyan tűnik el Dayu a sötétségben, katonái kíséretében. * - Naoki… én… én sajnálom, amit eddig… - próbáltam megfogalmazni a gondolataimat, de nem sikerült. Miért van az, hogy a gondolataimban tökéletes válasz fogalmazódik meg mindenre, mégsem tudom kimondani? Valami visszatart, egy belső erő bilincsbe zár, és nem tudok szabadulni tőle. – Sajnálom, ha megbántottalak. Nem akartam játszani az érzéseiddel, és legfőképp nem akartam ártani. – ő még mindig az eget nézve morgott valami „semmi gond”- szerű választ, majd ismét csend lett. Olyan… hűvössé vált hirtelen, nem értettem az okát, ahogy sok minden másnak sem. – Nagyon szeretném… elfelejteni az utóbbi napok eseményeit, és veled maradni… nagyon szeretném, ha megtehetném… de nem lehet… - szóltam szomorúan. Tényleg sajnáltam volna? Egy kicsit. Bevallom, nagyon megkedveltem Hitoshit, és tudtam, hogyha a felesége leszek, azzal mindenkinek boldogságot szerzek, a szüleim pedig büszkék lennének… csak én nem lennék boldog. – Talán önzőnek tartasz, hogy csak a saját érzelmeimmel törődök… talán ostobának, hogy olyasvalakit szeretek, akire egyik sem jellemző, bár ugyanabban a helyzetben van, mint én. De döntöttem, és…– Tudta, hogy neki is van jegyese, csak azzal a különbséggel, hogy őt el is veszi. „Mit gondolok? Inkább… inkább…” – inkább hozzád megyek! – suttogtam, mire ő felült. - Miről beszélsz te? - Arról, hogy nem kergethetek egész életemben kósza ábrándokat… fel kellene nőnöm, ahogy a szüleim is tették, hisz… ők sem szerették egymást. Úgy gondolom, hogy veled nagy szerencse ért engem… - nem mertem ránézni – Egy földbirtokos lánya vagyok, mi másra vágyhatnék? De félek… félek, hogy nem leszek elég jó feleség, és félek itt hagyni Északot, a családomat… - ekkor letérdelt elém ismét és magához ölelt, én a meglepetéstől mozdulni sem tudtam. - Saeko… nem baj, ha félsz… de együtt megoldunk mindent. A jövő sokszor homályba burkolózik… de én itt leszek melletted, és együtt mindent megoldunk, csak bízz bennem! – akkor olyan megnyugtató volt a karjaiban lenni… nem az a szorongató érzés, mint a fürdőben… - Arigatou… - A szél lecsendesedett, az ég kitisztult kissé. Felpillantottam rá, de nem láttam a csillagomat. - Induljunk vissza. – engedett el, majd nyújtotta felém a kezét. Vonakodva elfogadtam, és szörnyű érzésem támadt… mintha elárultam volna valakit. – Csak próbálj meg a jövőnek élni. – szólt halkan, majd megfogta a kezem és elindultunk vissza. „Mostantól minden másképp lesz…” Mikor elértünk a ház elé, értetlen tekintetekkel találtuk szembe magunkat. A szüleim elismerően, büszke szemekkel pillantottak rám, Yumi csodálkozva, Kazuma és Eisaku álla pedig szó szerint leesett. Mikor elmentem előttük olyan érzésem támadt, mintha a múltat a hátam mögött hagytam volna és egy csapásra beléptem volna a holnapba. Leültünk az asztal köré és megvacsoráztunk (Ugyan kicsit későn, de túlságosan sok izgalommal járt ez a nap, szinte még levegőt venni sem volt időnk) Utána illedelmesen elbúcsúztunk egymástól, Naoki az ajtóig kísért. - Jó éjszakát, Hitoshi-san! – hajoltam meg előtte mélyen, majd félig elhúztam az ajtót, mikor kaptam tőle egy apró csókot. – Ez mi volt? – kérdeztem meglepve. - Csak örülök, hogy visszatértél. Jó éjszakát Saeko! – még egyszer finoman megszorította a kezem, majd elindult a szobájába. Én is így tettem. Leheveredtem a futonomra, nem volt erőm átöltözni sem. Csak néztem felfelé, mintha a csillagos eget láthatnám. - Mit művelek? – suttogtam magamnak, majd egy lemondó sóhaj hagyta el a számat. – Youkai-sama… hol vagy? - Közelebb, mint gondolnád. – megdobbant a szívem, hisz ott állt előttem ő, az ablak mellett a falnak támaszkodva. - Te… itt… én… - lassan odasétált elém, én pedig csak habogtam, nem tudtam. mit mondhatnék – Én… én… - Nem érdekel, ha hozzá akarsz menni, sem a magyarázataid – térdelt le mellém, a könnyeim pedig eleredtek- Még mindig Saeko vagy Északról, és az is maradsz. És túlságosan fontos vagy ahhoz, hogy elengedjelek!- ölelt magához szorosan, én pedig moccanni sem tudtam… hirtelen a legtitkosabb vágyam valóra vált, ott volt velem az, aki szeretett, és akit viszont szerettem. - Ez egy álom? – kérdeztem, miközben a vállára hajtottam a fejemet. Eközben a kitisztult égen felfedeztem a csillagom… a fénye ezüstösen ragyogta be az égboltot. Mosolyogva hunytam le a szemeimet. - Ha az, akkor nem engedhetjük, hogy elérkezzen a valóság…