19. fejezet: Az utolsó napkelte

A Nap már feltűnt a hegyek mögött, a messzeségben… mindent olyan távolinak éreztem magamtól, én pedig be voltam zárva… a magányom és szomorúságom börtönébe. Dayu hálószobájának ablakánál ültem, és néztem a tájat… el akartam tűnni, köddé válni… nem akartam soha visszanézni. De nem tehettem… emelt fővel kellett viselnem a szenvedést, ahogy mindig is tanították. Nem voltam sem nemesi származású, sem pedig gazdag kereskedő lánya. Egyszerű életem volt, mindig azt tettem, amit mások mondtak. Erre a gondolatra egy halvány, erőtlen mosoly jelent meg az arcomon. „Azért nem mindig…” Pár nap alatt az életem gyökeresen megváltozott, ahogy én magam is. Eddig sosem tapasztaltam, hogy akár egy csekély bátorság is lett volna bennem, most pedig képes vagyok felemelni a hangomat olyan emberekkel – vagy szellemekkel – szemben, akik rangjukhoz mérten sokkal nagyobb tiszteletet érdemelnének. Talán ez mind azért történt, mert már nem érzem magamat kötelesnek arra, hogy betartsam a szabályokat. Olyan érzés fogott el, hogy én ugyan nem vagyok sem különösen szép, sem okos, sőt, származásomat tekintve is átlagos vagyok, egy csepp a folyóban… jelentéktelen, mégis, többre vagyok hivatott. Ebben a korban mindenkit olyan meglepetések érhetnek, amik talán a későbbi időben nem is merülhetnének fel. Démonok harcolnak emberekkel… ki tudja? Lehet, hogy egy esztendő múlva már a mi fajunk már rég nem lesz a föld színén, még az emlékekből idő után kitörlődünk. Ez volt az az ok, ami miatt különlegesnek gondoltam magamat. Mert én tehettem ez ellen, ez jogosított fel ezekre a cselekedetekre, egy ösztön… a saját életem és a hozzám hasonlók védelme. Ezt máshogy valósítottam meg, mint a harcosok, akik fegyverrel küzdenek. Megvolt a magam női fortélya…

*

Haruki tekintete hirtelen ismét magabiztosságot tükrözött, szemöldökét felhúzta, homlokát összeráncolta, hogy nézett Akirára, aki nagyot nyelt. Mivel nem akarta, hogy más is hallja, amit mond, így szólt.

-          Elmehetsz… - a lány gyorsan meghajolt. – Mi a neved? Te felelsz az étkezésért?

-          A nevem Izumo no Genda, Nagyuram. Az ön fiának, Inu no Taisho-samának vagyok a… a személyes szórakoztatásának felelőse.

-          Akkor ügyelj arra, hogy mindene meglegyen. A szobájában találod, készítsd elő a fürdőjét. Indulj!

-          Igenis! – mélyen meghajolt, majd gyors léptekkel otthagyta őket. A továbbiak nem igazán érdekelték, csupán az, hogy lehet, hogy… hogy ezzel megmentette Harukit, akinek annyi mindet köszönhetett. Akinek egész Nyugat annyi dolog miatt lehetett hálás… végre legalább egy kicsit segíthetett. Ám a legjobban mégis Inu no Taisho nyugtalanította… vajon hogy van, hogy érzi magát? Minden rendben van vele? Nagyon megsérült? Észre sem vette, de a léptei sokkal szaporábbá váltak, már szinte futott. Balra kanyarodott, így megérkezett a szoba elé. Vett egy mély lélegzetet, majd finoman bekopogott.

-          Szabad. – hallotta meg azt a hangot, amitől a szíve nagyot dobbant. Mikor belépett és meg akart hajolni, de egy kicsit rekedt férfihang megakadályozta ebben. – Hagyjuk a formaságokat, Izumo. Hamar be kell gyógyulnia a sebeimnek, úgyhogy sok pihenésre lenne szükségem. Kérlek, mondd meg a többieknek is, hogy nem akarok látogatókat.

-          Na és mi van velem? – érkezett meg valaki, akivel már pár napja nem találkozott. Fogalma sem volt, hogy mit is mondhatna neki… örült is a jelenlétének meg nem is…

-          Seiya…

-          Jól vagy? Úgy hallottam, hogy… hogy… - egy hideg pillantást küldött a szolgáló felé, aki pár pillanat múlva megértette a célzást. Mélyen meghajolt, majd az ajtóból visszafordult.

-          Bocsánat… Uram, a fürdőjét nemsoká elkészítjük. Kívánja, hogy feljöjjek és szóljak, mikor már végeztünk?

-          Nem szükséges. – szólt Seiya hűvösen. – Nem igaz? – megint jelentéktelennek érezte magát, valakinek, akit mindenki lenéz… nem valakinek… inkább senkinek. Kissé lehajtotta a fejét, de éppen csak annyira, hogy ne látszódjon: talán többet várna a sorsától.

-          Valóban nem igaz. Izumo, kérlek tégy úgy, ahogy mondtad. – mosolyogva pillantott rá… meghajolt, nem is figyelt Seiya vörösödő arcára.

-          Igenis! – boldogan hagyta ott őket, majd egyenesen az o-furo felé vette az irányt. A fürdő egyszerűen csodálatos volt. Az ablakokon beszűrődő fénysugarak a víz tiszta tükrén táncoltak. Vett egy mély lélegzetet és beszívta a környező virágok illatát, a hajnal üdeségét. Kinyitott egy szekrényt, majd kivett belőle egy puha, fehér törölközőt. Mosolyogva szemlélte a vizet, mikor hirtelen valaki a hátára tette a kezét.

-          Itt vannak. – közölte nyersen egy világosabb hajú lány a tényeket, miközben a másiknak adta a tálat. – Ez a legfinomabb esszenciánk.

-          Köszönöm. Az úrfi bizonyára meg lesz elégedve.

-          Biztosan. Remélem is, ugyanis nem kis időmbe került megszerezni. – szólt csendesen, azzal kisietett a fürdőből.

-          Sokat szenvedtél érte, és meglett az eredménye. Remélem, hogy ez mindig így van. – sejtelmesen vigyorogni kezdett, majd visszaindult, hogy jelentse: minden a helyén van. Nem is tudta, mennyire nem volt rendben semmi…

*

Gaho és én pár óra alatt elég jól összekovácsolódtunk. Bár még mindig undorodtam tőle, de a képtelen ötletei bevallom, még az én arcomra is mosolyt fakasztottak. A maga módján kedves és bugyuta volt, nem is gondoltam volna, hogy ennyire. Fel alá járkálunk a szobában, de sehogy sem tudtunk mit kitalálni.

-          Nem, felejtsd el! – mondtam már szinte nevetve. – Mi az, hogy ugorjak rá az ajtó mögül? Ennek semmi értelme, sokkal erősebb nálam!

-          Most miért? Neked nem tetszett a másik tervem.

-          Az, hogy a tetőről ugorjak rá? – értetlenül megrántotta a vállát. – Szerintem zseniális stratégia.

-          Hát persze. – mélyet sóhajtva lehuppantam az ágyra. Gaho arcáról hirtelen felszállt a kételkedés és a bizonytalanság köde, komor arccal nézett rám. – Most… most miért nézel így?

-          Azon gondolkozom, hogy kitehetlek-e ekkora veszélynek. Mindenekelőtt el kell érnünk, hogy bízzon benned.

-          Milyen veszélynek? – ekkor egyre hangosodó lépteket véltünk hallani.

-          Most nincs időm elmagyarázni! – előrántott egy tőrt obija alól, majd felrántott a futonról, lehúzta yukatámat a vállamról és belemélyesztette. Felszisszentem, rá, majd a sebre néztem, amiből ömlött a vér.

-          Megőrültél? – löktem el magamtól, így ismét az ágyra estem. Abban a pillanatban belépett Dayu feldúlt arccal a szobába. Gahora, majd rám pillantott.

-          Mi folyik itt?

-          A véremen kívül semmi. – nyögtem, miközben megpróbáltam úgy tenni, mintha a legkevésbé sem fájna.

-          Uram, csak meg kellett tanítanom arra, milyen hangnemben beszélhet velem.

-          Te utolsó… - Gyűlölettel pillantottam a macskaszellemre… nem esett nehezemre.

-          Nem volt elég? – tartotta fenyegetően a nyakamhoz a fegyvert, amiről még hullottak a vércseppjeim.

-          De igen Gaho, elég volt. Távozhatsz. – a youkai biccentett, majd kilépett. Az ajtót pedig behúzta maga mögött.

-          Fáj? – kérdezte a leghűvösebb hangján Dayu, én pedig megráztam a fejemet.

-          Egy ilyen nem tud fájdalmat okozni nekem. – ez nem volt igaz… mindketten tudtuk. Sírással küszködtem, egyszerűen nem értettem, hogyan… miért tette ezt velem.

-          Miért játszod mindig a hőst? Miért nem tudsz nyugton maradni egy kicsit? – letépett haorijának ujjából egy darabot, majd megpróbálta kibuktatni sérült vállamat. Mondanom sem kell, hogy ellenkeztem. – Látod? Már megint. Pedig csak segíteni akarok!

-          Mert már annyit segítettél… - mondtam gúnyosan. Mélyen a szemembe nézett, mintha át akart volt szúrni tekintetével. Égetett, akár a tűz… de álltam.

-          Gahonak teljesen igaza volt! Nem tudod, hogy meddig mehetsz el! – sértődötten elfordultam tőle. – Konok, makacs lány vagy, aki azt hiszi, hogy mindent megtehet. Valaki, aki nem tudja felfogni azt, hogy valaminek vége.

-          Sosincs vége semminek. Minden újrakezdődik… nem tudjuk mikor, merre… de mindig van egy második esély. Sőt, lehet, hogy egy harmadik és egy negyedik is.

-          Úgy gondolod? – ült le mellém. A szeméből eltűnt a kegyetlen düh, sokkal inkább erőt és magabiztosságot véltem felfedezni. Mint amikor először összetalálkozott a tekintetünk. Akkor azt gondoltam, hogy képtelen leszek őt utálni… és igazam lett… - Akkor nekem miért nem adsz egy második esélyt? – ujjait finoman az arcomra tette, majd eltűrte kibontott hajamat a fülem mögé. – Én nem érdemlem meg? – Nem tudtam neki mit mondani… nem… vagy talán igen? Megannyi gondolat keringett a fejemben, és észre sem vettem, hogy ugyanabban a szobában vagyok mint akkor, amikor először megcsókolt. De nem utoljára… mikor kinyitottam a szemeimet és ismét visszatértem a valóságba, ismét éreztem Dayu ajkát az enyémen…

*

Seiya sértődötten pillantott jegyesére, aki vett egy mély lélegzetet. Az ablakon bevilágító napsugarak szomorúan cirógatták Inu no Taisho arcát, a hűs szellő pedig segített neki egy kicsit tisztábban gondolkozni.

-          Ha azért jöttél, hogy harcról, háborúról vagy múltról beszélj velem, akkor meg kell kérjelek, hogy távozz.

-          Eszem ágában sincs. Csak tudnom kell valamit azelőtt, hogy összeházasodnánk.

-          Mi lenne az, Seiya? – hajtotta hátra fejét, így ezüstös haja a válla mögé került.

-          Tudnom kell, hogy szeretsz-e. Mert ha nem, akkor…

-          Akkor? Seiya, ez már rég nem a szerelemről szól.

-          De igen! Én… én tudom, hogy melletted boldog lehetek. Tisztellek és felnézek rád, tudom, hogy melletted kell leélnem az életemet. Pontosan tudom, hogy mit érzek irántad. Éppen ezért azt kívánom, hogy boldog légy.

-          Boldog? – nézett rá keserűen. – Arról már akkor le kellett mondanom, mikor megszülettem. Mármint az igaziról… ne értsd félre, nagyon kedvellek… sőt, szeretlek téged Seiya, számomra a saját életemnél is többet jelentesz. – Seiya átölelte, szorosan… nem akarta elengedni. – De tudod úgy, mint egy legjobb barátot… egy bajtársat, valakit, aki az életem szerves része… de nem úgy, mint a szerelmemet. Talán sosem leszek képes így szeretni… Sajnálom. Ezek után megértem, ha nem szeretnél velem maradni.

-          Ugye… ugye szereted Saekot? Egy embert… igaz? – a szellem kinézett az ablakon. Egy héttel ezelőtt még mennyire más volt az élete… Egy híres birodalom várományosaként egész Nyugat a lábai előtt hevert. A Nagyúr fia, tehetséges hadvezér, egy hercegnő jegyese… Területeiknek örököse, a nyugati emberek és a szellemek lehetősége a jobb életre. És most? Most hagyjon mindent veszni hagyni?

-          Szeretem. Igen, csak egy halandó, de… nem számít. Az esküvőt nemsoká megtartjuk, ahogy végeztem Dayuval. Seiya, Saeko sosem lehet velem, tudom jól. Rád szükségem lesz, pont úgy, mint mikor gyermekek voltunk. Együtt vészeltük át a hosszú vacsorákat, a felnőttek akkoriban számunkra mit sem jelentő beszélgetéseit. – Seiya elmosolyodott.

-          Hát emlékszel, uram?

-          Sosem tudnám elfelejteni. Támaszom voltál a bajban, társam a jóban… Mindig az voltál, akire szükségem volt. Kérlek maradjon mindig így…

-          Nem hagylak el soha! Soha… - most talán először Seiya szemeit a meghatottság könnyei hagyták el… A Nap a távolban már jó ideje felbukkant, Youkai-sama pedig a karjaiban tartotta azt, akit neki szántak. Mégis, lehunyta a szemét és elvágyott messzire, máshová… oda, ahol azt a leányt ölelhette, akit szeretett…