3. fejezet: A kezdet

Sayuri az ablakban ült, és nézte, ahogy a Nap szikrázik. Nagyon meleg volt akkor. Elhatározta, hogy elmegy úszni a tóba, ami a kert közelében volt.

- Lányom, siess vissza. Vendégeket várunk!

- Igen, apám! Nemsokára itt vagyok!- Már vagy húsz perce bandukolt az erdőben, mikor eszébe jutott, hogy otthon hagyta a fegyverét. „Ennyire nem lehetek szerencsétlen! Jaj, tudtam, hogy nem kéne kifényesíttetnem… én és a tisztaságmániám! Szánalmas vagyok… na jó, remélem, hogy nem lesz semmi baj…” Azzal elkezdett levetkőzni, mikor végzett, belemerült a hűs vízbe, „Nincs is jobb egy ilyen forró napon. De vissza kéne mennem. Már várnak. ” Azzal kimászott az enyhe tóból. „Mi? Törölközőt sem hoztam? Várjunk csak, itt valami nem stimmel. Biztosan ideraktam. Akkor valaki elvitte volna?” Gyanakodva körülnézett, és egy árnyékot vett észre, ami a fától szármozhatott. De nem, hisz ennek nagyon is emberi külseje van. „Csak semmi pánik, szép lassan előveszem a kardomat, és… jaj, otthon hagytam! Ilyen pechet. Na jó, komótosan visszasétálok… nem, először felöltö…” Nem fejezhette be a gondolatsort, hisz a „leskelődő” leugrott a fáról.  Lassan közeledett hozzá. Hosszú, barna haja, és jéghideg kék szemei voltak. „Egy fiú… de nem tűnik szellemnek, akkor meg mit akar?”

- Üdv, Észak- Kelet hercegnője!

- Ki maga?- ekkor még jobban kezdte zavarni, hogy hiányos az öltözéke. Hátrafelé lépdelt, és folyamatosan az idegen szemébe nézett. Valahogy hasznosnak érezte, ha a fiú csak a szemét nézi.

- A nevem Maresuke. A Dél- Keleti Birodalom hercege.

- Üdvözöllek, Maresuke - sama. Mondd csak, mi járatban vagy itt?

- Az édesapáddal, Takeda- sama - val kell beszélnem- ekkor Sayuri meglátott egy rongyos köpenyt, amit még sosem vett eddig észre. (lehet, hogy az ilyen helyzetek miatt rakták ide?) Gyorsan felvette. Bár elég szakadt volt, a célnak megfelelt. Ám nem lett nyugodtabb. Egyre jobban rettegett, hisz a herceg közeledett.

- És mi dolga van a virágzó birodalomnak atyámmal?

- Maradjunk annyiban, hogy egy előnyös ajánlatot kínálok neki. A maga kezéért a birodalmat neki adom. Na mit szól?

- Hm…- úgy tett, mint aki gondolkozik-, sajnálom uram, de sajnos már elígértek valakinek.

- Igen, kisasszony? És szabad tudnom, hogy kinek?

- Az nem a maga gondja!- szakad ki a lányból.

 - Enyje, illik ilyet mondani? Gondolkozzon el- már vészesen közel ért - Nyugodjon meg, nincs mitől tartania.

- Hagyjon!- Azzal futásnak eredt. Úgy érezte, ha ott marad, azt nagyon megbánja. Egy fiatal lány rohant keresztül az erdőn. Sebesen dobogott a szíve. Csak futott és futott. Kiáltott, de mintha senki sem halotta volna. Ragyogott a Nap, mégsem vidította fel.

- Nem halljátok? Segítsen valaki! Kérem! Kazuya!!!

- Ne óbégasson már! Előlem úgysem menekülhet!- behozta a lányt, majd egy laza mozdulattal a földre terítette.

- Mondtam, hogy nincs értelme futni. Most pedig.. azt hiszem, hogy megöllek. Találok méltóbb asszonyt nálad. Ég veled, Észak - Kelet hercegnője!- azzal döfésre emelte lándzsáját. „Szép lányt, de nem bírnám ki mellette. Úgysem az a feladat, hogy elcsavarjam a fejét… Halál rád, Sayuri!”„Tehát itt ér véget az élet? - elmélkedett a hercegnő- Sosem gondoltam volna… de ez már nem számít. Azt hiszem, nem akarom látni… ahogy egy ember végez velem, egy szellemmel. Ég veled, drága szülőföldem!” Azzal becsukta a szemét. Nem akarta látna a kárörvendő vigyort. Békével akart elmenni.

- Sayuri- t keresem. Itt van?- Lépett ki egy nemes szellem a fák közül. Fehér kimonót viselt, oldalára kardokat kötött. Pillantásra sem méltatta a rongyos kinézetű szerzetet, aki a földön feküdt.

- Ki vagy te és mit akarsz a hercegnőtől?- Mordult rá a fiú.

- Az nem a te gondod, halandó. Azt kérdeztem, hogy itt van –e.

- Segíts! Kérlek!

- Hallgass ide, te szánalmas lény! Áruld el, merre van a hercegnő - folytatta rezzenéstelen hangon. Erre Maresuke elmosolyodott.

- Hogy merre? Hát keresd a pokolban! Miután végeztem veled, utánad megy, ne aggódj!- azzal nekiesett a szellemnek, de olyan hirtelen, hogy nem térhetett ki előle senki. „Jaj, már kezdtem azt hinni, hogy megment ez a férfi! Miután végzett vele, meg fogok halni. De legalább meg tudom, mit akart mondani.” Repült a lándzsa, szélsebesen. De a youkai nem mozdult. Csak állt, mintha észre sem vette volna. Mikor odaért vele szembe, egyszerűen felugrott, és egy fényes nyalábbal kettévágta a támadót. Puhán ért talajt, majd elindult a palota irányába. Sayuri nagy nehezen magához tért, majd feltápászkodott, és rohant a megmentője felé.

- Várj! Kérlek, várj!- a férfi válaszra sem méltatta.

- Nem halottad? Arra kértelek, hogy állj meg!- és bekanyarodott, hogy szembe kerüljön vele. Dühösen a szemébe nézett, és azt várta, hogy majd ő is így fog tenni. De nem. Semmi érzelmet, és az érdeklődés legkisebb jelét sem fedezte fel rajta. Az ismeretlen a szemébe nézett, de olyan gúnnyal, amit sose felejt el. De ő nem rettent meg, folytatta. - Ha valaki megkér, hogy tiszteld meg a figyelmeddel, akkor tégy a kívánságának megfelelően! Nem tanították meg neked?- Pedig nem akarta, de a mondat közepén teljesen átadta magát az érzelmeinek.

- Na és mi dolgod van Velem? Te ELMÉLETILEG szintén youkai vagy. Akkor meg ne hozz szégyent a fajtánkra! Nem az a legfőbb elfoglaltságom, hogy GYENGE, védtelen szellemeket oltalmazzak. És nincs szükségem arra, hogy törékeny lényekkel társalogjak az etikettről. Úgyhogy állj félre az utamból, nincs sem  időm sem kedvem veled társalogni.

- Csak meg akartam köszönni, hogy megmentettél! De úgy látom, hogy ez neked semmit sem jelent!

- Tisztázzunk valamit. Eszem ágában sem volt meghagyni az életedet, csak így alakult. De ne hidd, hogy ezek után majd nem tudlak megölni.

- Nem is hittem. Tudod, nem minden az első benyomás. Mert én nem ilyennek képzeltelek. Sajnálom, ha gondot okoztam. Viszlát. - azzal mérgesen elindult. Tudta, hogy a férfi is el fog, visszafordult.

- Ö, lenne egy kérdésem, ha nem bánod. Kérlek, áruld el életem megmentőjének nevét, uram.

- Hm- azzal Sess elindult, de mikor elhaladt a lány mellett, csak ennyit mondott- Sesshoumaru. - Sayuri nem reagált, engedte, hogy elmenjen. Mikor elment csak ennyit mondott.

- Még találkozunk. - De a szellem már eltűnt a kert fái között.

*

- És mondd csak, Kazuya, mikor történt mindez?- Lépett be Sesshoumaru a tömény tölgyfaajtón, aminek szépsége páratlan volt nemcsak az Észak- keleti Birodalomban, hanem az egész világon.

- Mire gondol, nagyúr? Az eljegyzésre? Hát, pár hónapja egy Hidetada nevű herceg jelentkezett, hogy szeretné feleségül venni az úrnőnket. Takeda- sama sokat gondolkozott, de egyik nap kapott egy levelet a palota urától, és boldogan kötélnek állt.

- És hogy nézett ki ez a férfi?

- Hogy érti, Sesshoumaru - sama?

- Volt valami furcsa rajta?

- Miért?

- Itt azt hittem, hogy én kérdezek, szolga. - az utolsó szó egyértelmű nyomatékosítása észhez térítette Kazuya- t.

- Igaz, sajnálom. Nem, teljesen normálisnak tűnk, illően viselkedett, és az öltözete is nemeshez méltó volt.

- Egy youkai vagy egy halandó?

- Egyik sem. Bár erejét bárki megirigyelhetné, mégis csak egy hanyou volt.

- Azt mondod, hogy a nagy Takeda méltóbbnak tart egy félszellemet a lánya számára, mint egy szellemet?

- Nem mondom, hogy értem, de nem tehet ellene semmit, nagyuram. De nem is próbál, igaz?

- Úgy ismersz engem, mint aki megpróbál megszegni egy egyezséget?

- Nem. És mik a tervei? Ennyi idő után engedi elmenni Sayuri - samat? Azt hittem, jelent önnek valamit.

- Ha jelentene is, az ígértet nem szeghetném meg holmi szánalmas érzelmek miatt. - Azzal kilépett az ajtón.

- Egyszer talán rájön, Sesshoumaru - sama, hogy vannak fontosabb dolgok is, mint önmaga.

- Ilyen csak kettő jut az eszembe. De annyi éppen elég.

- Kérem, még egyszer utoljára köszönjön el Tőle.

- Megpróbálsz parancsolni nekem, halandó?

- Hová gondol, uram. Csak szerettem volna megkérni rá, hogy ne így váljon el az úrnőmtől. Akkor ég Önnel, Nagyúr!- Azzal búcsút intett neki, és várta, hogy eltűnjön a szemközti fák között. De a nagyúr arra ment, amerre a szíve diktálta. Ismét hozzá.

*

Csendesen lépkedett a lehulló falevelek között. A Nap ugyan olyan hevesen sütött, mint az első találkozásukkor. Csak Sayuri- n több ruha volt. Erre a gondolatra vidámabb lett. Eszébe jutott, hogy aznap este kezdődött az egész, mikor az apja elküldte „látogatóba”. Akkor nem sejtette, hogy az egész egy kitervelt csel, hogy találkozzanak. Amikor erre gondolt, felrémlett előtte egy halandó férfi arca, akit végül is a Tensaigával keltett új életre… - no persze nem emberbaráti szeretetből-. Apja gyógyító kardjával…„Fiam…”

Hűvös szellő fújdogál, pedig csak nyár közepe van. Egy ezüstös hajú szellem áll szemben egy másikkal. Nagyon hasonlítanak egymásra, még is harcolni akarnak. Az idősebb komoly tekintettel néz az ifjabbra. A szemébe néz. Nem fél tőle.

- Úgy látom, fiam, nem sokat változtál. Mondd csak, még mindig olyan szenvedélyesen vágyakozol a Tetsusaigára?

- Tudod jó, hogy igen.

- Akkor lenne egy kérdésem. Van valakid, akit meg akarsz védeni?- Néma csend következett, csak a szél suhogását hallották. - Gondoltam. Amíg gyűlöletet táplálsz a halandók iránt, addig nem vagy rá méltó.

- De ki más lenne a jogos örököse?

- Az, aki szereti az embereket. De nem ezért hívtalak ide. Kérlek, vidd el ezt a levelet Sayurinak, az Észak- keleti Birodalom hercegnőjének. Ezt pedig az édesapjának, Takeda- samanak.

- Mióta lennem a küldöncöd?- Vágta oda neki Sesshoumaru.

- Szembeszállsz apád akaratával?

- Nem. Elviszem a levelet nekik apám, ahogy kérted- szólt Sess, azzal kivette apja kezéből a leveleket.

- Köszönöm, fiam. Most menj, szeretném, ha mihamarabb megérkezne a levél. Megértettél?- Erre egy biccentés volt a válasz, majd a fiatalabbik eltűnt az éjszakában.

- Egyiket megterveztem. Most már csak a másiknak kell találnom jegyest. - Azzal mosolyogva és ábrándozva nézett az éjszakába.

*

- Sayuri, azonnal gyere le!

- Igenis!- egy fürge lány szökkent le a lépcsőn. Először unott, majd vidám arccal apjára nézett. - Parancsolj velem, Takeda- sama!- hajolt meg mélyen előtte.

- Mindig arra vágytam, hogy fiam legyen, aki képes harcolni. De ma már hálás vagyok, hogy egy ilyen gyermeket kaptam ajándékul.

- Nem is tudok mit mondani, nagyon köszönöm, uram!

- Lányom, lenne itt valami. Nemsoká vendégek érkeznek hozzánk.

- Valóban? És szabad tudnom, hogy kik?

- Legyen elég annyi, hogy meglepetés. Lányom, rettenetes ez a hőség. Bárcsak kimehetnék egyet fürdeni. - és egy pillanatra kinézett a tó irányába. Megvárta, míg a lány is odanéz, majd folytatta. - De ez nem fontos. A lényeg, hogy illő módon köszöntsük őket. Megértetted?

- Igen, apám.

- Most menj fel a szobádba!

- Azonnal. - És felsietett a lépcsőn. Berontott a szobájába, majd ráugrott az ablaka alatt álló székre. „Nem is rossz ötlet. Olyan meleg van. Azt hiszem, elmegyek úszni” Lesietett, majd meglátta Eme- t.

- Nem szeretné, kisasszony, ha kifényesíteném a fegyverét, mire visszajön?

- De az nagyszerű lenne, köszönöm!- azzal átnyújtotta a kardját, de visszahúzta- Jobb, ha magammal viszem. És mondd csak, hol vannak a törölközők?

- Ott, ahol szoktak, a szekrényében. - addig visszakötötte oldalára a kardot.

- Itt a szaké, kisasszonyooom.- azzal a lendülettel leöntötte a lányt. - Jaj, kérem bocsásson meg! Annyira sajnálom, én, én…

- Nincs semmi baj! Azt hiszem, hogy még is igénybe veszem a fényezést, Eme, köszönöm!- És újra átnyújtotta neki a pengét.. Mikor visszaért, Ayumi már várta.

- De azért nem ártana átöltöznie, ha nem veszi zokon. - Nézett végig a foltos és szakétól illatozó kék kimonón.

- Igazad lehet. Rendben.- és elrohant a törölközőért, majd egy hófehér kimonóban tért vissza. – Nem találom a többit. Hol vannak? Na mindegy ez is megteszi. Akkor viszlát mindenkinek!- Mikor kilépett az ajtón, akkor jelent meg Takeda- sama.

- Minden a terv szerint halad?

- Természetesen, uram- felelte Ayumi.

- Merasuke! Gyere ide!

- Itt vagyok, felség!

- Akkor kezdődhet az előadás! Ne feledd, ha meg is ölne… nem kell félned a haláltól.

- Értettem. Sietek, hogy megelőzzem. - Azzal elrohant.

*

Egy férfi lohol a fák között. Egy lányt figyel, akinek igencsak melege van. Egy gyors mozdulattal felugrik a fára, majd lándzsájának segítségével felkapja a törölközőt, majd a szép összehajtogatott ruháját. Sayuri kimászik a vízből és tűnődik. „ Na, most vette észre az árnyékomat. Meglepem egy kicsit”

- Üdv, Észak- Kelet hercegnője!- „Micsoda belépő. Lehetnék egy kicsit modernebb is”

- Ki maga?- „Ha megszakítom a szemkontaktust, és másfelé nézek, akkor azt hiszem, hogy mégiscsak rettegnem kell a hirtelen elmúlástól…”

- A nevem Maresuke. A Dél- Keleti Birodalom hercege. „Hihi. Még sosem voltam herceg. De most…”

- Üdvözöllek, Maresuke - sama. Mondd csak, mi járatban vagy itt?

- Az édesapáddal, Takeda- sama - val kell beszélnem-. „Észrevette a ruhát, micsoda sorscsapás…”

- És mi dolga van a virágzó birodalomnak atyámmal? „Maradj a szövegnél!”

- Maradjunk annyiban, hogy egy előnyös ajánlatot kínálok neki. A maga kezéért a birodalmat neki adom. Na mit szól? „Mondom a szövegnél. Így megijesztem. Nem vagyok jó gonosz, az már bizonyos”

- Hm… sajnálom uram, de sajnos már elígértek valakinek. „Hihi. Ez nagyon jó, Sayuri, na persze… de majd ma este…”

- Igen, kisasszony? És szabad tudnom, hogy kinek? „Na hogy reagálsz, KEDVES?”