Tizenötödik fejezet: A két rivális.

Sesshoumaru- nak sikerül elkapnia Sayuri- t, mielőtt beverte volna a fejét egy közeli kőbe.

- Jaken. – szólt, miközben finomat a földre fektette az ájult lányt.

- Igen, nagyúr?

- Vigyázz rá. – mondta, és már fordult is a jövevények felé.

- Norie.

- Sesshoumaru nagyúr. Örülök, hogy újra láthatlak. – a férfi továbbra is meglepetten nézte a hölgyet, aki egy legyezővel takarta el az arcát. Világoslila, virágos kimonót viselt, valószínűleg ő is hercegnő volt.

- Nem hittem volna, hogy Hidetada annyira haragszik rám, hogy téged küld.

- Ezt vegyem célzásnak? – kérdezte csevegő hangon.

- Nem az én dolgom eldönteni, mit hiszel. Miért jöttél?

- Hát, nem tudod?- szólt, miközben szép lassan leeresztette legyezőjét. – Az én feladatom, hogy végezzek veled, mert elraboltad az én drága unokahugicámat. – mutatott Sayi felé.

- És hogyan tervezed? Amúgy nem emlékszem, hogy titeket rokoni szál fűzne össze. - kérdezte egy csepp érdeklődés nélkül.

- Szerintem nyilvánvaló. Valóban nem vagyunk, de annyira szeretem, hogy annak tekintem. – szólt színlelt kedvességgel hangjában. - Takumi, Sawada!

- Igenis!- léptek elő a katonák.

- Vigyétek el az én drága barátnőmet. Magunkat ismerve igen véges csata veszi kezdetét. – A harcosok elindultak, de Sessh útjukat állta.

- Jaj, ne játszd nekem a hőst. Állj el szépen az útból. – mondta hűvös nyugalommal a fiatal hime.

- És miért gondolod, hogy hallgatok rád?

- Ugyan, a régi szép idők emlékére…- kezdte halkan, majd mondata egy furcsa kacajba torkollott.

- Szóval azok neked szép idők?- kérdezte Sesshoumaru, s a másik youkai közelebb lépett.

- Igen. - majd a fülébe súgta - Ne mondd, hogy nem szerettél.

*

Este volt, a Hold fénye beragyogta az egész környéket. Két 15- 16 évesnek látszó szellem sétált egymás mögött.

- Jaj, gyere már! És még azt mondják, hogy gyors vagy. – szólalt meg az egyik éppen annyira hangosan, hogy csak az hallja, akinek kell. Erre a fiú előtte termett, és lágyan ellökte. A lány sem volt rest, kigáncsolta. Mindketten nevettek, és ránéztek a csillagos égre.

- Szerinted is minden meg fog változni?- kérdezte a leány. Társa érdeklődve nézett rá.

- Valószínűleg. Semmisem marad ugyanolyan, de ezt te is nagyon jól tudod. – Norie felé fordult.

- És szerinted fogunk még találkozni?- Sessh komolyan nézett rá.

- Remélem… Most meg min nevetsz?- kérdezte mosolyogva.

- Rajtad.

- Talán annyira nevetséges vagyok?- Nory továbbra is kacagott. – Megállj csak!- felugrottak, és a hercegnő futni kezdett, Sesshy pedig utána. Sokáig kergetőztek így, míg a fiú meg nem unta és le nem ült a földre. A Nor is megállt.

- Most mi van?- ugrott egy lépéssel mellé- Feladod? Csak nem győztelek le?- Sess elmosolyodott. – Min nevetsz, vesztes?- mosolygott vissza rá.

- Azon, hogy győztem.

- Hogy?- de nem volt ideje reagálni, már megint a fölön találta magát. – Ááááá, elég! – mondta, miközben haragosan nézett szemébe.

- Lásd be.

- Nem. – feleselt határozottan.

- Lásd be azonnal.

- Nem, engedj, el!- mondta durcásan a kezeit lefogó Sesshoumaru- nak, aki a fülébe súgta.

- Csak kérned kell.

- Kérnem?- nézett rá értetlenül. – Te Sessh… mondtam már, mennyire szeretlek?- erre a kicsit meghökkent Sess most ugyanazon pózban találta magát, mint az előbb Norie. A hime ezen jót nevetett, látva a másik arcát. – Na mi van, nem is haragszol rám?

- Miért tenném?- ezt valahogy annyira furcsa hangon mondta, hogy Nori igencsak meg volt lepve, de semmiképpen sem engedte el őt.

- Nem versz át. Ne viccelj, tudom, hogy majd’ szétvet a méreg.  – ám a társa csak nézte a lány arcát, nem nevette el magát.

- Csak vicceltél?- szólalt meg végül.

- Mi? Én? Hát… - mondta kicsit piros arccal, az immár elengedett „fogolynak”. Közben a kérdező is felállt. – Öh… fontos ez egyáltalán?- Így próbálta kivágni magát a válaszadás alól.

- Fontos.

- Biztosan?

- Biztosan.

- Akkor… gyere, fussunk vissza a palotába! Úgyis én nyerek. – indult, de „valaki” visszahúzta.

- Válaszolj.

- Nem.

- De.

- Rendben…

- Sesshoumaru, Norie! Gyertek enni!- szólt ki a kertbe egy idősebb férfi.

- Megyünk, Naoki- sama! Akkor ezt majd később megbeszéljük. – a két fiatal csendben sétált vissza a palotába.

*

- Lehet, hogy az a beszélgetés abbamaradt, de még mindig nem zártuk le a témát.

- Nincs mit mondanom.

- Tényleg?- mondta megint leterítve Sesshy- t.

- Győztem. Megint.

- Gyerekes vagy.

- És ez zavar?

- Zavar. – még mindig egymást nézték.

- Aha. Szóval így állunk.

- Miért? Szerinted hogy?- kérdezte, miközben Nory elengedte.

- Sehogy. Megváltoztál.

- Miért, mit hittél?- mondta, mikor leporolta magát.

- Nem is tudom, talán… de ez nem számít. Most az ellenségem vagy, mert elraboltad Sayu- t. – szólalt meg, miközben előrántotta a kardját.

- És te elhiszed?

- Hogy?

- Szerinted Sayuri nem önszántából jött velem? – tette fel a kérdést.

- Az nem az én dolgom, én csak azt teszem, amit kell.

- Értem. De nem szeretnélek bántani.

- Nem? És miért nem?- kérdezte érdeklődve. – Talán akkor valóban szerettél…

- Nem, csak mert a jegyesem kérte, hogy ne bántsak senkit. – válaszolta, miközben elővette a Toukijin- t.

- Te… ezt nem kellett volna. Állj ki ellenem!- ordította.

- Nem jelent problémát, de úgyis én fogok győzni. – ezen a lány igencsak meglepődött, nem hitte volna, hogy ezt is játékként fogja fel. És akkor volt igaza.

- Tehát mégsem változtál annyit. – szólt mosolyogva. – De vajon vagy- e már annyira gyors, mint én?

- Ezt én is kérdezhetném.

- Nahát. Most veszem észre. Csak nem ez a legendás Toukijin? Érezni az erejét. Nem mondom, kiváló birtokost választott magának. De…- sétált oda hozzá. - Hol van édesapád kardja, a Tetsusaiga?- látta, hogy érzékeny pontra tapintott, ezért folytatta. – Csak nem az öcsikédnél van? … Nahát, de szomorú…

- Nem hiszem, hogy rád tartozna. Lehet egy utolsó kívánságod.

- Nahát, de jó nekem. – mondta kicsit sem lelkesen. - De szerintem inkább neked kéne valamit kívánnod. Például: elmondjam, hogy miért nem válaszoltam semmit akkor?

- Sessh… szakította félbe a közben magához tért Say. Sesshoumaru odalépett hozzá, s felemelte a fejét.

- Hogy vagy?- kérdezte kicsit aggódva, de ez a többieknek nem tűnt fel.

- Hát, egész jól, csak gyengén.

- Pihenj egy keveset. Biztos kimerült vagy…

- Nem, nem az a baj. Norie… gyere ide kérlek. – az említett odament, gyilkos pillantást vetve Sess- re, aki ismét karjában tartotta a lányt.

- Nem elraboltak. Én magam jöttem, és Hidetada… valójában… ellenség. – Nory meglepetten állt egy ideig, majd visszatette hüvelyébe a kardját.

- Akkor… szereted, igaz?- Sayu lassan bólintott. Nori még nézte egy kicsit őket, majd így szólt. – Hallottátok, nem? Nincs semmi dolgunk itt. Aki a legjobban tud az érzéseiről, az maga a hercegnő. Gyerünk. - Azok habozva, de követték a hime- t. – És ha van kedvetek…- visszanézett - látogassátok meg Takeda- samát, már nagyon hiányzik neki a kislánya. – halványan elmosolyodott, majd tovább indultak. Mikor végre eltűntek, Sayu- nak kipattant a szeme, és felkelt. Sessh értetlenül nézett rá.

- Ja, hogy ez… bocsánat, de kíváncsi voltam. – mondta természetes hangon.

- Mire?

- Tudod, régebben Norie mesélt rólad… csak a nevedet nem mondta meg. Szóval úgy gondoltam, hogy én magam fogom megfejteni a titkot. – magyarázta kissé büszkén.

- Szóval hallgatóztál. – közölte nemes egyszerűséggel.

- Talán… de talán nem. – szólt titokzatosan.

- Sayu…- Kezdte, erre a lány elmosolyodott.

- Jól van, na… de most már legalább tudom. És azt is… - mondta, miközben megint átölelte. – Hogy mennyire bízhatom benned.

- Kételyeid voltak?- kérdezte szemrehányóan.

- Nem… de nagyon jól esett… úgy hallani, hogy nemcsak nekem mondod, hanem mások előtt is felvállalsz… és amit kérek, azt akkor is betartod, ha…

- Várj egy kicsit, Sayu. - mondta, miközben megint megcsókolta.

- Ezt miért kaptam?

- Mert már attól kezdve tartoztam vele, amióta kibékültünk.

- Értem. Most már befejezhetem?

- Persze.

- Szóval: ha nem vagyok ott. – mondta, és ő is azt tette, amit az előbb kedvese.

- És én miért kaptam?- tette fel a kérdést mosolyogva.

- El kell mesélnem? – jegyese bólintott. - Rendben. Mert már akkor terveztem, mikor azt mondtad…- megint elmosolyodott, és közelebb hajolt szerelméhez, majd behunyta a szemét, várta, hogy megint kimondja. Szerette hallani. Csak tőle.

- Jaken. – gyorsan kinyitotta a szemeit.

- Nem, nem ezt mondtad. – de a szellem elfordult.

- Igen, nagyuram?

- Itt van Inuyasha. Vele van Rin is. Nemsoká visszaérek, nem ajánlom, hogy Sayuri eltűnjön.

- Már miért tűnnék?- De ő már elindult, csak lassan visszanézett.

- Mert sosem tudhatod, hogy nem néz-e valaki a szemközti fa árnyékából.

Sakura92.