Tizenkilencedik fejezet: Egy hercegnő estéje.

Sayuri, akár egy kicsi gyermek rohant be az étkezőbe. Ott édesanyja éppen boldogan szorított magához egy ázott alakot. Sayu gyorsan odafutott, erre Miharu hátrébb lépett. Átkarolta a vendéget, aki viszonozta azt. De tudták… az veszt, aki előbb elengedi a másikat. Végül a fiatalabb, Michiyo engedett.

- Örülök, hogy újra látlak, hercegnő.

- Hát még én… annyira hiányoztál!

- Hallottam a nagy hírt, és rögvest küldtem egy futárt Takeda- samának. – beszélt, miközben lehámozta magáról az ázott pokrócot.

- Milyen hír?

- Hogy két év múlva megtartjátok az esküvőt! Gratulálok, bár ilyen rövid ismeretség után…

- Két év múlva? Kettő? De Takeda- sama…

- Így ítéltem a leghelyesebbnek. – mondta nemes egyszerűséggel. Say félve pillantott az idő közben megérkezett szerelmére.

- Hallod?

- Igen. – szólt Michy felé fordulva. – Rég nem láttalak. – a lány úgy nyakába ugrott, hogy alig kapott levegőt. Mikor elengedte, csak a kuncogó Sayu –t vette észre.

- Min nevetsz?- kérdezte szemrehányóan.

- Én…

- Mi történt?- lépett be az a helységbe egy kicsi lány, egyik kezében a takaróját fogta, a másikkal szemét törölgette.

- Rin, de jó, hogy itt vagy!- ugrott oda és felemelte egy kicsit, aki ettől azonnal felébredt.

- Ő Rin? Ez a kicsike… - értetlenkedett a jövevény. – De Sesshoumaru… ez… undorító…

- Michiyo, szerintem te még nem tudod, hogy mi is az igazság. – tette az émelygéssel küszködő hölgy vállára kezeit a hime. – Rin… sosem volt a menyasszonya… ez csupán egy rosszindulatú szóbeszéd.

- Menyasszony? – értetlenkedett a kislány. Nem azért, mert nem tudta, hogy mit jelent, hanem mert még sosem hallotta erről.

- Szóval te vagy… Ren?- Sayuri a fejét rázta. Mich elmosolyodott. – Tudom én, hogy Rin. Mikor eszünk? Jaj, Norie… utánanéznél?

- Persze. – azzal kirohant a szobából. Ekkor sírást színlelve dőlt unokanővére vállára.

- Meddig marad még velünk?

- Sokáig… azt hiszem, de Sesshoumaru biztosan jobban tudja. – mindketten furcsa pillantást vetettek a szellemre, aki igyekezett úgy tenni, mint aki nem látja, aztán finoman így szólt:

- Sayu… - a megszólított arcán halvány piros folt jelent meg, amit a kedvenc rokon is észrevett.

- Ne add fel! – rázta meg a hercegnőt, aki ismét elnevette magát.

- Elég… jól van… ébren vagyok…- szólt miközben újra átölelte. – Ilyenkor jövök rá, hogy mennyire fel tudsz vidítani.

- Nem kéne, ha nem lenne valaki, aki mindig elrontja ezt a művemet.

- Lányok, elég legyen. – szakították félbe a két barátnőt.

- Hogyne… de Miharu- sama, te ugye megengeded…

- A vacsora tálalva. – szólt kedvetlenül Nory. Szépen helyet foglaltak, Say végig Michi – vel nevetgélt, Sessh pedig egészen halkan Takeda- samával. Norie és Miharu nem igazán találták a közös hangot, csak pár mondatot lehetett tőlük hallani, mint a „Zord az idő, nemde?” vagy „Nahát, nagyszerű lett ez a desszert.” Mikor mindenki befejezte, felálltak és elköszöntek. Takeda és Miharu nyugovóra tértek, Sayu felkísérte Rin – t a szobájába (ő később csatlakozott a vacsorához.) Michiyo és Sesshoumaru beszélgettek, a lány rengeteget nevetett a nagyúron, aki ezt nem igazán díjazta, de képtelen volt rá haragudni.

- És hogy van az öcsikéd?- a youkai összeszűkítette a szemét.

- Ne vesd el a sulykot.

- Ugyan, ne csináld már… végül is ő legalább félig szellem, és a fivéred… nem is gyenge, büszke lehetsz rá. – emelte arca elé védőleg a karját, úgy tett, mintha Sess- nek szándékában állna megütni őt. De ezen még a szellem is elmosolyodott.

- Te nevetsz…

- Ne légy nevetséges. - Michy megint átölelte.

- Jaj, Sesshoumaru, annyira örülööök! – szorította meg.

- Michiyo, legyek féltékeny? – mindketten a hang irányába fordultak. Say állt ott, az ajtónak támaszkodva, karba tett kézzel.

- Igen! Harcolni akarsz? – nevetett Mich. A másik lány odasétált és átölelte jegyesét.

- Nem szeretnél inkább aludni?- szólt a hölgyhöz, aki durcásan, de elvonult. Mikor kiért a teremből, halvány vigyor kíséretében kisétált a kertbe.

- Sessh…

- Takeda.

- Tessék?

- Akkor nem Norie- val beszéltem. Végig Takeda- samával voltam.

- Komolyan?- mondta, szinte könnyes szemekkel, annyira boldog volt.

- Komolyan. – ölelte át ő is.

- Sajnálom. Sajnálom, hogy nem hagytam rád… de… tudod, ismered… bármire képes, hogy ő legyen a jobb, és én…

- Nem kell megmagyaráznod. Nem szeretnél levegőzni?- kinéztek, de zuhogott az eső. Sejtelmesen egymásra pillantottak.

- Hogy? Dehogynem, menjünk. – közösen mentek ki a dombhoz, ezt a többiek szívesen vették tudomásul. Kivéve…

- Sayuri drága, Sesshoumaru, nincs kedvetek elsétálni a tóhoz?

- Norie, én veled tartok. – karolt bele Mic a lányba és elhúzta. A hercegnő nagyon hálás volt neki. Mindenért, amit eddig érte tett. Felmásztak a kis lépcsőn, és újra leültek a fa alá. Még mindig nem állt el az eső, valószínűleg nem egy sima kis zivatar volt.

- Eláztál.

- Valóban? Nem fel se tűnt. – mondta ironikusan, majd ahogy végignézett magár rájött, hogy igencsak ideje lenne átöltöznie. Amit a legjobban csodált, hogy a haja teljesen egyben maradt, kontya még mindig olyan volt, mint vacsora előtt. Csak éppen vizes. - Azért, mert mindig azt mondták, hogy így kell.

- Tessék?

- A hajam. Azért volt mindig copfban, mert ez amolyan szabály volt. Azért engedtem ki, hogy… igazából nem is tudom. Aznap este nagyon szabadnak éreztem magamat, talán… ez is a lázadási tervem egy része volt.

- Miért mesélted ezt most el?

- Mert úgy éreztem, hogy el kell mondanom. Te is megosztottál velem valamit és most én is. – kicsit csendbe burkolóztak. Az esőcseppek kopogtak a cseresznyefa ágain, hatalmas hanggal csattantak; legalábbis nekik így tűnt.

- Norie szeretné, ha elvenném feleségül.

- Hogyan? – nézett fel.

- Vacsora előtt ezt mondta.

- És… mit feleltél?

- Nem egyértelmű? Szerettem. Öt éve még bármit megtettem volna érte.

- Oh…- sütötte le a szemeit. Kínos hallgatás következett. Sayuri éppen feltápászkodott, és e szavakat intézte hozzá:

- Ez most azt jelenti, hogy vele maradsz? – Sess is felkelt.

- Te mit gondolsz?

- Áh, nem az én dolgom eldönteni a te sorsodat. Abból nekem kijutott elég, én nem így fogok tenni. Megértem, ha nem az minden vágyad, hogy várj rám még két évet. Norie biztosan hamarabb hozzád megy. – válaszolta visszafogott hangon.

- Akkor jó.

- Jó? Igen? Nagyszerű…

- Köszönöm.

- Ugyan mit?

- Mindent. De félreértettél. Azt mondtam, hogy szerettem. Az nem jelenti azt, hogy ez még mindig így van.

- Tehát… akkor velem maradsz?- kicsit kíváncsi volt.

- Ne kérdezz ostobaságokat. – Say ismét a nyakába ugrott, majd’ megfojtotta.

- Úgy látom rossz hatással van rád Michiyo.

- Úgy véled? – „Ismerem ezt a tekintetet… Vajon mire készül?” A lány finomat rátette a kezét az övére.

- Te vagy a fogó! – szólt, miközben lecsúszott a kis hegyről. – Mire vársz? Kapj el! – Sesshy habozott, egy helyben állt, majd mellette termett. Olyan gyorsasággal, hogy Sayu fel sem tudta fogni. –Ez csalás.

- Inkább nevezzük lázadási tervnek.

*

Hajnalodott, Sayuri érezte, hogy kicsit hűvös az idő, de nem fázott. Valami puha tárgy volt rajta, ami melegítette. A háta egy kemény dolognak volt támasztva, aminek igen érdes volt a felülete. A madarak csicsergése annyira közelinek hallatszott… csak nem? Lassan kinyitotta a szemét, és az első, amit meglátott egy kicsit derengő fény volt, ami átsütött egy csodaszép lombkoronán. Felült, és elkezdett fázni, ugyanis az eddig őt védelmező pokróc leesett a válláról. Nem emlékezett semmire, nagyon korán volt ahhoz. Nyújtózott egyet, majd felkelt. Összehajtogatta a kis takarót, majd elindult vissza a palotába. Felment Rin- hez, aki még mindig békésen szunyókált. Becsukta az ajtaját, majd elindult saját szobája felé, és elhatározta, hogy vesz egy forró fürdőt. Igencsak vacogott, ha rágondolt arra a nedves fűre… gyorsan levette a ruháit, és bemászott a vízbe. Szép lassan visszatértek az emlékei… sokat nevetett… és elnyomta az álom. Valami ilyesmi történt. A Nap már tündöklően ragyogott, a vize is kihűlt, mire elhatározta, hogy lemegy reggelizni. Kikászálódott, majd megtörölközött. Felkapott egy vékonyka köpenyt, hiszen a tiszta öltözete a másik szobában volt… de mégsem mehet ki ruha nélkül. Kilépett és olyat látott, ami igencsak meglepte.

- Sessh… - a hangja kicsit elcsuklott, és magára zárta a fürdőt. – Te meg mit keresel itt?

- Neked is szép- jó reggelt kívánok.

- Bocsánat, csak egy kicsit… megleptél. Ide adnád a ruhámat, kérlek?

- Persze. Hol vannak?

- A szekrényemben. – hosszas nézelődés után Sess feladta.

- És mondd csak, melyiket szeretnéd?

- Mindegy… a zöldet.

- Abból van három is.

- Ne szerencsétlenkedj, kérlek! Válassz egyet! – az ajtó egy kicsit kinyílt, majd egy kéz benyújtotta a várva-várt kimonót. – Köszönöm. Máris megyek. – és valóban: két perc múlva már ki is lépett, immár megfésülködve és (ami a legfontosabb) felöltözve.

- Meg kell mondanom, hogy nagyon jó az izlésed, Sessh! – küldött egy mosolyt jegyese felé. Mindkettőjüknek igen jó kedve volt, hiszen azután a lehangoló este után végre szikrázott a reggeli fény… esett az eső… De mi történt közben?

Sakura92.