Huszonegyedik fejezet: Ég veled!

Sayu kiért a kertbe, ahol Fumie háttal állt neki.  A többiek megdermedtek, legalábbis úgy tűnt. „Ugyanaz az érzés… megállt az idő? Nem tudtam, hogy képes erre, vigyáznom kell.” Fume egy keserű mosolyt küldött ellenfelei irányába, és nyugodtan odalépett hozzájuk, nem kellett félnie.

- Kár, hogy ennyire sérülékenyek vagytok… Sesshoumaru… így jártál. Igen… Norie túlságosan szeretett téged. Ostoba. – Say még mindig csak hallgatta a monológot. Félt? Nem… csak nem akarta elrontani az egyetlen esélyt, hogy segítsen nekik. – Most ez a buta lány is meg fog halni, nagyon sajnálom. – suttogta gúnyosan Fumi. – Ha minden igaz, akkor már az a fruska sem él… a kis naiv hercegnő. – szólt mélységes undorral hangjában. - Most, hogy mind meghaltok...ha nem bánod, nagyúr, elveszem a Tensaiga- t. - Így is tett, majd intett kezével. Az eddig kifejező arcokról eltűnt minden érzelem, lassan térdre rogytak, később teljesen eldőltek. Sayuri szemét könnyek borították el. Már nem tartotta fontosnak az életét… a többiek… örökre elmentek. Vége… nincs tovább… „Apa… Anya… Michiyo… Norie… Sessh… ne… neeee!” Kifutott a fák közül, erre Fumy megfordult, majd elkerekedett a szeme. Egy dühtől megerősödött lány szemben állt vele, ekkor Fum lassan lenézett. Egy kard fúrta át a testét. Ettől hamar elvesztette a nyugalmát. – Bolond vagy… tudod, hogy ellenem nem használ egy egyszerű fegyver.

- Ez csak nem egy fegyver. Ez én vagyok… - Birtokosa engedte, Fumy hirtelen megfogta a markolatot, s megpróbálta kirántani magából, ekkor a kard vörösen kezdett fényleni. Másik kezét is rátette, s abban a minutumban szétáradt a pengén a hatalmas erő. Az energia másodpercek alatt egyre feljebb jutott, immár a kezén, majd a vállán futott végig, ettől ő hatalmasat sikított. Most már mindenét átjárta a fájdalom, majd erőtlenül csuklott össze.

- Még… nem haltam… meg. – nyögte ki vigyorogva. Erre Sayu kitépte belőle az izzó tárgyat, amit a kezében azonnal kék fény ölelt körbe.

- Igen, elfelejtettem. – leoldotta ellenfele oldaláról a Tensaiga- t, majd látta, ahogy a Sárkányok Úrnőjének sebe összeforrt. Nem erre számított, hiszen a szúrófegyvert ismét át akarta döfni rajta, és a Gyógyító Kard nélkül nem élhette volna túl. De Fumie megállította azt, s önelégülten vigyorgott. – Fénycsillám! – kiáltotta el magát Say, azonban ellenlábasának ez meg sem kottyant.

- Bevallom, megleptél az előbb. De ez nem fog még egyszer megtörténni. A hime nagyon megijedt, azonnal odarohant a földön fekvő társaihoz. Először Sesshy mellé rogyott le, kihúzta a Tensaiga – t a kardhüvelyből, de nem látta. Nem volt képes látni az Alvilág követeit. Fumy követte, nyugodt léptekkel haladt felé.

- Milyen aranyos… de te ugye nem érzékeled őket… gyere ide. – nem mozdult el, továbbra is kutatta a lényeket. – Azt mondtam, gyere ide! – ordította, erre a hercegnő a levegőbe emelkedett, majd nagy erővel a földre zuhant, mindez pillanatok töredéke alatt ment végbe. Sayuri a lábához kapott, de nem jajdult fel. Nem akarta megadni ezt az örömet neki. – Gyenge vagy, de mégis elmondom neked az igazságot, mielőtt elpusztítalak, hanyou… - Hősnőnknek még mindig nem volt ínyére ez a megszólítás. - Igen, az vagy… egy átkozott félszellem, aki nem is született hercegnő. Igen, kicsikém… ott találtak egy elhagyott út szélén, és az az érzelgős Michiyo elvitt a palotába. Bizony ám… ő az idősebb, és ennek a területnek ő az örököse, ő Miharu és Takeda egyetlen lánya. És hogy miért tűrte el, hogy te mindent elvegyél tőle? Hogy te legyél az, aki palotát és kényelmes otthont kap, meg előnyös házasságot köthet? Tudod miért? – elemelte fel a lány fejét. – Mert szabad akart lenni. Nem törekedett arra, hogy olyan élete legyen, mint amilyen most neked van. Ő csendben meghúzta magát, még mindig himeként, de békésen, senkinek sem volt alárendelve… Takeda jobban szerette nálad, de mégis saját lányaként bánt veled, mindent úgy tett, ahogy az egyedüli gyermekével tervezte. Végre megtudtad… mit szólsz? Nem akartam, hogy így halj meg… végre tudod, hol a helyed, hany… tekintete elvesztette csillogását, majd vastag páncélzatba burkolt alakja előrebukott. – Átkozott… Toukijin… - abban a pillanatban két penge volt testében: Sayu Sousei- je – üstökös - és az imént említett kard.

- Sessh… te élsz? – állt fel a hölgy, majd átölelte a szellemet. – Örülök… neked… nagyon… nagyon - mondta halkan, a szemeit megint könnyfátyol borította el, majd megszólalt. – De hogy? – Sesshy a többieket a Tensaiga- val élesztgető Mich- re mutatott, akik lassan felkeltek. Sayuri úgy érezte, hogy még sosem volt ennyire boldog. Odafutott, s mindenkinek segített feltápászkodni, közben majd’ megfojtotta őket, „kissé” elragadtatta magát… még Nory- t is, végül Michy- hez lépett, rámosolygott és barátságosan megölelte. Egész életében nem volt még ennyire hálás… mindenért, amit érte tett… a sokévi titkolózás… most értette meg, hogy a jóslat valóban igaz.

*

- Michiyo… - szólt komoran Takeda gyermekére, aki egy félszellemet tartott karjaiban. – Mit jelentsen ez? – nézett rá kérdően, a hime az akkori szokásához híven komor arccal válaszolt.

- Ez nem az, aminek édesapám gondolja… most találtam ezt az újszülöttet a barackfa alatt. A szülei bizonyára elhagyták.

- Csak nem gondolod, hogy visszajönnek érte… de mi sem fogadjuk be. Hogy nézzek ezek után a szellemek szemébe?

- Ne légy ilyen szigorú, uram. –lépett elő nyugodtan a szoba egyik szegletéből Miharu. Ránézett a kislányra, aki békésen aludt Michi karjaiban. Megsimogatta a homlokát, és Takeda- sama tudta: a gyermek marad. Beleegyezően sóhajtott, majd fejét fogva leült. Miha átvette lánya karjaiból a kicsikét.

- És mi legyen a neve?- kérdezte lányától, aki végre elmosolyogott.

- Sayuri. A csöppség neve Sayuri. És ő Észak- Kelet hercegnője. – az apa idegesen felpattant.

- Nem. Michiyo, meg ne forduljon a fejedben… hallod? – de ő letépett a nyakából egy medált és a lányra akasztotta.

- Késő, Takeda- sama. Mostantól egyszerű youkai vagyok.

- Nem, kicsim. – szólt hozzá édesanyja és így folytatta. – Akár az örökösöm vagy, akár nem, attól még törődöm veled. Neked adom az északi területeket. De kérlek, hogy maradj a palotában. – a mocorgó Sayu –ra nézett, aki kinyitotta a szemét, és elkezdett sírni. Az úrnő csitítgatta, de az nem igazán foglalkozott vele.

- Miharu- sama! Norie- sama megérkezett. - Lépett be egy cselédlány. Az asszony nem tudta, hogy hova kapjon, végül is a fiatal hime kezébe nyomta a kis Sayuri –t, és kisietett. Mich kérdő pillantásokat vetett a fel-le sétálgató atyja felé, aki gyorsan kisietett a teremből. Ránézett a babára.

- Sayu…

*

- Mondd, hol van Rin?

- Ne félj, biztonságban. Legalább ő… Örülök, hogy életben vagy… - ekkor az oldalához kapott, amiből széles csíkban szivárgott a vér. Say azonnal Sesshoumaru- nak kiáltott:

- Sessh, gyere, segíts!

- Sessh? – nézett értelmetlenül a két szellemre Takeda, de ők nem figyeltek rá. Michi előtt szép lassan minden elsötétült, de egy férfihang foszlányát sikerült elkapnia.

- Tarts ki…

Michiyo lassan kinyitotta a szemét, és azonnal felszisszent.

- Ne mozogj te szerencsétlen. – egy alakot vélt látni, aki a fejére valami hideget helyezett, majd leült az ágya szélére.

- Meghaltam? – kérdezte megtapogatva a sajgó kobakját. Megpróbált felülni, de volt egy olyan érzése, hogy ez most nem fog sikerülni. Erre az ébresztette rá, hogy egy vöröses folt jelent meg a kötésén. Életuntan visszafeküdt és végre megszólalt a rá ügyelő személy is.

- Hogy vagy?

- Jól… azt hiszem. De te mit keresel itt? Azt hittem, hogy Sayuri legalább arra méltat, hogy itt marad. – egy gúnyos mosoly húzódott az arcán.

- Végig veled volt, nehezen tudtam kiküldeni, de pihennie kell. Vagy három napja fel sem ébredtél, addig ő is itt ült.

- Igen… pedig nagyon fáradt vagyok…

- Kimerültél. Remélem, hogy ezek után nem művelsz majd ilyen őrültségeket, Michiyo.

- Igenis, Daiki. – mosolyodott el. – Hiányoztál.

- Szerencséd, hogy ezt mondtad. – a két fiatal szívében ismét derű uralkodott, meg kell hagyni, illettek egymáshoz… megértették a másikat… és jókat nevettek a komoly arckifejezéseken.

- Mit hallasz? – kérdezte az egyik szolga barátnőjétől, miközben az a fülét az ajtó másik oldalára tapasztotta.

- Nehéz megmondani, de valami mosásról beszélgethetnek…

- Igen, bizonyára. – Szólalt meg valaki a hátuk mögött. A két lány hátán végigfutott a hideg. Félve megfordultak és a szigorúan néző Sess- sel találták szembe magukat. Aki mi tagadás, nagyon élvezte a helyzetet, még mindig örömét lelte abban, ha valaki fél tőle és meghunyászkodott előtte. Felemelte a kezét, szép lassan, a megrettent szolgálók már valósággal remegtek. Kilendítette karját és az ajtó felé mutatott.

- Induljatok a konyhába. – aggódva, de hálától csillogó szemekkel haladtak el mellette. Mikor elmentek, Say is előlépett.

- Köszönöm… Sessh.

- Végre újra mosolyogsz. Mostanában csak sírni láttunk. – a hime nem tudta, hogy most díjazza-e a figyelmességet, vagy mondjon-e ellent. Végül inkább csendesen állt, rengeteg gondolat cikázott a fejében.

- Hogy érzed magadat? – A megszólított összeszűkítette a szemét.

- Miért kérded?

- Nem is tudom… talán ezért, mert ha nincs nálad atyád kardja, akkor már nem ennek a kastélynak falai közt beszélgetnénk! – egy kicsit felháborodott hangon mondta, de nem akarta ennyire nyomatékosítani a mondandóját. – Bocsáss meg… csak nem tudok aludni, amíg Michiyo jobban nem lesz…

- Rin megérkezett. – mondta, mintha nem is hallotta volna az előbbi szavakat.

- Honnan veszed? – nézett rá érdeklődve.

- Nem hallod? – és valóban elég nagy nyüzsgés támadt az alsó szinten, furcsa izgatottságot vélt felfedezni. Le is sietett, hogy találkozhasson a várva-várt jövevénnyel. Mikor meglátta, egy kicsit megszeppent. A kislány narancssárga kimonója néhány helyen elszakadt és teste tele volt horzsolásokkal. Ám amint észrevette a felé közeledő Sess- t és Sayuri –t, azonnal megörült.

- Sesshoumaru- sama! Sayu… - könnyes szemekkel a fél(?)szellem nyakába borult, aki csendesen vigasztalta. Az ég árnyalata lassacskán sötétkékké változott, ez a nap is elmúlt. De nem számít, hisz végül minden jóra fordult.

Folytatása következik...^.^

Sakura92.