Amikor Kagome felébredt, az arcát tapogatta. Valamilyen különös, finom illatot érzett. Később eszmélt csak rá, hogy ez a szellem illata. Megkedvelte Sesshoumarut. Túlzottan is… Mindig győzködte magát az ellenkezőjéről, de így történt. Az érzéseit magába fojtotta, így mosolygott a kis Rhinre. Nem akart még egyszer csalódni. Elhatározta, hogy soha többé, senkinek sem fogja bevallani az érzéseit. Némán fogyasztotta el a reggelijét, aztán egész nap szótlanul üldögélt az egyik fa alatt. Sesshoumaru a távolból figyelte. Hasonló búskomorságot vett észre rajta, mint a legelső napon, amikor a táborukba hozta.

-         Mi baja lehet megint? Ennyire hiányzik neki InuYasha? – gondolta magában.

Az este gyönyörű, csillagokkal pöttyözött égbolttal áldotta meg a kis csapatot. Rhin és Jaken már az igazak álmát aludták. Kagome pedig úgy döntött, elmegy fürdeni. A youkai ezen az estén is a lánnyal tartott, mint eddig minden éjjel. Persze a távolban maradt. Csak azért követte, nehogy valami baja essen. A miko minden nap érezte a szellem jelenlétét, de bízott abban, hogy nem fogja meglesni. Bizalma nem is volt alaptalan, ezen az estén azonban Sesshoumaru nem igazán bírt az érzékeivel. Mindig közel akart kerülni a lányhoz, és most szinte fájdalmat okozott neki, hogy ezekben a percekben nem csodálhatja a lány testét. Bár meztelenül nem látta soha e nélkül is szépnek tartotta.

-         Ezt akartam elkerülni… A történelem ismétli önmagát. Apám szívét is egy halandó rabolta el. Nem lehet, hogy ilyen érzéseket táplálok egy ember iránt… mégis… Szeretem… Elég volt! A nagy Sesshoumaru távol áll az érzelmektől. Uralkodj magadon! Kagome…

Ekkor az észérvek már nem hatottak rá. Közelebb lépet az egyik sziklához, így remek kilátás nyílt a tóra. Kagome ruhái a parton hevertek, ő maga pedig a tó közepén lubickolt. A szellem feszülten figyelt. Kis idő múltán a lány kiúszott a partra. Amikor a nagyúr meglátta a kecses idomokat, elállt a lélegzete. Gyorsan visszasietett a táborukhoz, csak egyetlen dologgal nem számolt: Kagome miko lévén érzi a szellemek jelenétét… A lány csak mosolygott magában…

-         Ejnye Sesshoumaru… - azzal megfordult, felkapta a hátizsákját és közömbös arccal tért vissza a tisztásra.

-         Nocsak! Ilyen sokáig tartott? – kérdezte hidegen a youkai.

-         Mit érdekel az téged? – vágta oda Kagome.

-         Azt hittem megtámadott valami szellem és már nem is élsz…

-         Arról úgyis tudnál…A hallásod nagyon jó és a látásoddal sincs baj nem igaz?

-         Ezt meg hogy érted halandó? Mire célzol?

-         Ugyan már Sesshoumaru! Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek. Miért jöttél utánam minden este? Ma miért lestél meg?

-         Öhm… csak… csak… úgy. Nehogy bajod essen…

-         Te nem tudsz hazudni! – mosolygott Kagome.

-         Most meg mit mosolyogsz?

-         Semmit…

-         Na jó… Gyere velem. – pirult a nagyúr…

-         Mégis hová akarsz menni az éjszaka közepén?

-         Csak gyere velem. Kérlek…

Megfogta a lány kezét (Kagome elpirult), és elkezdte finoman húzni maga után. Visszavezette a tópartra. A youkai leült, majd Kagomét is odainvitálta maga mellé.

-         Nézd milyen szépek! – és a csillagokra mutatott.

-         Mit akarsz ezzel Sesshoumaru? Miért hoztál ide?

A youkai felé fordította arcát. A miko elmerült az arany pillantásban. Arcuk egyre közeledett. És megtörtént. Elcsattant a nagy szellem első csókja egy halandóval.

  - Ezt meg miért? – kezdte volna a lány, de a nagyúr közbevágott.

  - Hallgass meg, mert ezt csak egyszer mondom el. – aztán ismét csók következett. Kagome hagyta magát. Ennyi gyengédséget soha senkitől nem kapott még, pedig az egész nem tartott tovább pár percnél. A youkai szakította meg a kapcsolatot.

 - Szeretlek. – ez hideg zuhanyként érte a lányt. Egyrészt azért, mert ezt a szót még senkitől nem hallotta, másrészt azért, mert a nagy kutyaszellemet még soha sem hallotta így beszélni…

 - Te az öcsémet szereted igaz? – kérdezte keserűen a szellem.

 - Én… én…

 - Ne is mondj semmit, az arcod mindent elárul.

 - Mit tudsz te? Nem értesz semmit Sesshoumaru! – azzal felpattant és visszafutott a táborba. Megfogta a táskáját és elsietett. A nagyúr nem próbálta megállítani, csak nézett utána szomorúan.

 - Kagome… Remélem, egyszer még láthatlak…

 

* * *

Futott, ahogyan csak a lába bírta. Már közeledett a kúthoz… Vett egy nagy levegőt és beleugrott. Amikor kimászott, senkit sem látott a környéken. Elaraszolt az ablakig, majd fölmászott és körbenézett.

-         Nincs itt… Hol lehet ez a lány? – gondolta InuYasha.

-         Nem, nem jött haza… - töprengett Mrs. Higurashi – azt hittem veled van.

-         Öhm… szóval…

-         Összevesztetek megint?

-         Igen… - sóhajtott fáradtan a hanyou.

-         Azt hitted hazajön… Tényleg fogalmam sincs, hol lehet. Az nem fordulhat elő, hogy a te világodban maradt? Ott nem kerested?

-         Nem, ilyenkor mindig hazarohan… Akkor én megyek is.

-         Viszlát InuYasha! Gyere máskor is.

A félszellem elindult a kút felé, aztán meglátta, akit keresett.

 - Szia Kagome! – na ezen a lány nagyon meglepődött…

 - Te mit keresel itt? – kérdezte hűvös nyugalommal.

 - Öhm…csak…csak…szerettem volna beszélni veled…

 - Szerintem meg nincs miről beszélnünk. Te már eldöntötted mit akarsz. Én is szeretném élni a saját életem.

 - Hol voltál eddig?

 - Mi közöd van hozzá? Nem tartozom neked magyarázattal!

InuYasha zavarban volt. Nagyon is szerette volna tudni, hogy hol járt és mit csinált Kagome az elmúlt hetekben. Persze a kíváncsiságban az is közrejátszott, hogy nem volt számára közömbös a lány. Az egyetlen probléma Kikyo véletlenszerű megjelenéseivel volt. Olyankor InuYasha úgy érezte, mintha megbabonázták volna. Egyszerűen nem tudott másra koncentrálni a papnőn kívül. Kagome viszont mindig mellette volt. A csaták után ápolta a sebeit, és az életét is sokszor kockáztatta érte.

-         Kagome! Szeretném…Öhm.. akarom mondani szeretnénk, ha velünk maradnál.

-         Csak egy okot mondj!

-         Szeretlek téged!

 

* * *

 - Ez nem lehet igaz… Teljesen össze vagyok zavarodva. – gondolta.

A hanyou maga sem hitte el, hogy kimondta ezt a szót. Viszont valami nem stimmelt Kagoméval.

 - Mi a baj? – kérdezte félve InuYasha.

 - Ha pár héttel ezelőtt történik mindez, akkor még boldogan ugrottam volna a nyakadba. De az a helyzet, hogy én…én… - nem tudta mit mondjon. Hiányzott neki InuYasha, de egyfolytában valaki más járt a fejében…

 - Én már mást szeretek! – mondta ki határozottan.

 

* * *