-         Mást szeret… Ez hogyan történhetett? – töprengett magában a hanyou.

-         Mégis ki a szerencsés? Talán Kouga? – kérdezte kicsit gúnyosan.

-         Nem, nem ő, inkább nem szeretnék róla beszélni.

-         Tudnom kell ki az! Nekem akkor is te kellesz!

-         Mégis meddig? Amíg meg nem jelenik Kikyo? És aztán? Nem vetted még észre, hogy csak a halálba akar veled menni? Egy halott nő után futsz! Szánalmas vagy! Ha nem bánod most már szeretnék bemenni a házba…

-         Veled maradok.

-         Menj vissza! Nem érted? Menj csak Kikyohoz!

Azzal faképnél (vagyis szentélynélJ) hagyta InuYashát. Ő csak állt dermedten és most értette meg, hogy a lánynak igaza van. Szánalmas amit csinál. Eddig a percig észre sem vette milyen fontos neki ez a halandó. Most, ahogyan egyre távolabb került tőle, úgy szorult össze a szíve. Egy nagy sóhaj után könnyeivel mit sem törődve fáradtan ballagott a kút felé… Amikor kimászott, leült a Szent Fa alá és újra átgondolta a történteket. Nem érdekelte már semmi a világon. Sem az ékkő, sem az, hogy szellemmé válhasson. Undorodott még a gondolattól is, de főként attól, hogy milyen sokszor megbántotta már Kagomét.

-         Minden az én hibám… Ezt nagyon elszúrtam…

Kagome bement a házba és kipakolta a táskáját. Eközben az anyja odasomfordált hozzá.

-         InuYasha itt járt. Téged keresett. Mégis hol voltál?

-         Anya! Ne aggódj! Nincs semmi bajom. Arról pedig egyelőre senkivel sem akarok beszélni, hogy merre jártam. Még át kell gondolnom pár dolgot. Azt hiszem, egyhamar nem megyek vissza a középkorba…

-         InuYasha miatt? Mondta, hogy összevesztetek…

-         Igen, végül is ő is benne van… Majd egyszer mindent elmesélek részletesen. Ha nem baj, most szeretnék egy kicsit pihenni…

-         Menj csak kicsim. – mondta Higurashi asszony. Aggódott a lányáért, de legbelül tudta, hogy Kagome minden problémát megoszt vele. Előbb, vagy utóbb…

Kagome felment a szobájába és elfeküdt az ágyon. Hiányzott neki InuYasha, de az emlék mellé mindig odafurakodott Sesshoumaru édes csókja… InuYasha is megcsókolta már, de akkor ember volt és utána semmi jelét sem adta annak, hogy szeretne ismétlést…

Teltek a hetek és Kagome élte a megszokott kis életét: iskolába járt, tanult rendszeresen és kijavította a jegyeit. Szüksége is volt rá, hiszen nemsokára elérkezik élete egyik legfontosabb vizsgája, az érettségi… Legbelül kétségek közt őrlődött, mert fogalma sem volt arról, hogy mit tegyen. Kit válasszon? InuYasha, vagy Sesshoumaru? Még soha sem volt ilyen határozatlan…A tetejében másnap nehéz vizsgák elé néz… Hatalmas szerencse, hogy az írásbeliket már megírták és azzal nem volt semmi probléma.

-         Milyen nehéz a felnőtté válás! – gondolta magában. Hazasietett és ismét eldőlt az ágyán. Megpróbált gondolkodni. Lelki szemei előtt végigpörgött a nagy csata amit Naraku ellen vívtak. A győzelem mámora még tartott, azonban azóta sem tudták eldönteni mi legyen az ékkő sorsa. Végül is abban állapodtak meg, hogy Kagome őrizze, hiszen ő miko, és Kikyo reinkarnációja…

A lány már arra is gondolt, hogy a félszellem csak az ékkő miatt közeledik felé. Lehet, hogy Sesshoumaru is? Nem, ezt az ötletet elvetette. A szellemnek soha nem volt érdeke, hogy megszerezze az ékkövet. Elővette a Shikon no Tama-t, majd ezt suttogta:

Az ékkő azonnal felragyogott a kezében és megjelent Midoriko áttetsző szellem alakja.

-         Mi a baj Kagome? Kétségek gyötörnek? Csak azt kell tenned mindig, amit a szíved diktál.

-         Oh… Köszönöm…

-         Várj még! Lesz egy fontos küldetésed! A legutóbbi csatában csak az egyik veszélyes ellenséget pusztítottátok el.

-         Tessék? Már megint harcolnunk kell? Kizárt dolog!

-         Csak te vagy képes elpusztítani őt! A neve Karomaru. Nagyon erős szellem. Naraku hozzá képest…

-         Más erős szellemet soha sem éreztünk Narakun kívül… Akkor ez hogy lehet?

-         Persze, hogy nem! Karomarut nemrég szabadították ki az átkom alól, és különben is képes arra, hogy valamilyen szinten rejtve maradjanak az erői. Te biztosan meg fogod őt érezni, bármilyen messze is legyen tőletek… Nagyon régen volt vele összetűzésem… Különösen kegyetlen, szereti az erőszakot és a vér látványát. Ismét meg akarja szerezni az ékkövet, hogy még erősebb szellemmé válhasson. Feltett szándéka elpusztítani az ékkő őrzőjét is, hogy ereje elszívásával még tovább növelje hatalmát. Az egész világot uralma alá akarja vonni és az emberek elpusztításával szeretné kezdeni. Hallottam, hogy a pokol démonjait is szabadon akarja engedni, lehet, hogy belőlük is toboroz sereget.

-         Hogyan szabadult ki?

-         Tsubaki papnő húga, Yume szabadította ki valahogyan. Ez máig rejtély számomra… Ő is lepaktált az alsóbb rendű szellemekkel, mint a nővére, tehát lehet akkora ereje, hogy véghez vigyen egy ilyen bonyolult átoktörést. Jobb lesz, ha vigyázol vele, mert tűzpapnő! Csak a Szent nyílvesszővel vagy képes megsebezni!

-         Hogyan találhatnám meg ezt a Karomarut? És a csatlósait? Nekem nincs akkora erőm, mint neked! Képtelen leszek megállítani, nekem ez nem megy. Narakut is alig tudtuk legyőzni… Ha Kikyo nem segít be…

-         Az ékkővel menni fog! Hamarosan kiteljesedik az erőd. Bízz magadban! A barátaid segítségére is nyugodtan számíthatsz.

-         Miért pont most közlöd velem ezeket a dolgokat?

-         Karomaru nemrég kezdte el gyűjteni a seregét. Minél hamarabb cselekednetek kell! Eljött az utolsó nagy csata, és ettől függ minden létező sorsa.

-         De.. de… nekem egy………fontos vizsgáim lesznek!

-         Nyugodj már meg, nem eszik olyan forrón azt a kását! Az erőd sem azonnal fog kiteljesedni… Addig labdába sem rúghatsz Karomaruval szemben… Lesz időd mindenre, még meglepődni is… - azzal Midoriko egy szempillantás alatt eltűnt.

-         Milyen erőről beszélt? Mi? Meglepetés? Huh…Egyenlőre a szent nyílvesszőn és a tisztító erőn kívül nem sok hatalmam van… Vajon mikor bukkan fel a másik világban Karomaru?

Végül úgy döntött, lemegy vacsorázni. Az asztalnál mindenki őt fürkészte. Az egyik pillanatban:

-         Kagome olyan furcsa. Mi ez a hirtelen változás? Talán már nem is érdeklik a középkori kalandok?

-         Valami bántja az unokámat, látom rajta… Lehet hogy…

-         Mit is mondtatok az előbb? – kérdezte kissé hisztérikus hangon és remegő kezekkel a lány.

-         Mi? Semmit. Valami baj van kislányom? Olyan sápadtnak tűnsz…

-         Ööö… semmi, semmi. Köszönöm a vacsorát! – azzal felpattant és már rohant is a szobája felé. – Jesszusom! Hallottam, hogy mire gondoltak. Midoriko talán ilyen erőkről beszélhetett. Kíváncsi vagyok, mire leszek még képes…

Izgatottan aludt el és megfogalmazódott benne, hogy mit fog tenni. Másnap korán ébredt, és fénysebességgel elkezdett csomagolni. Úgy gondolta a vizsgák után azonnal visszamegy a középkori Japánba. Mivel az írásbelin már túl volt és jól is sikerült ( megérte sokat tanulniJ), úgy gondolta, hogy a szóbelin is kivágja magát. Elég kemény órákat töltött bent a teremben, de végül is siker koronázta a napot. Mindenből átment és a pontjai alapján talán még az egyik jobb egyetemre is bejuthat. Hazafelé menet éppen ezeket az esélyeket latolgatta, amikor hirtelen fura érzése támadt. Futni kezdett. A Szent Kút vonzotta magához, viszont még nem volt nála a hátizsákja. Amilyen gyorsan csak lehetett, felszaladt az emeletre, és sietett a szentély felé.

-         Sziasztok! - köszönt.

-         Már vége is a vizsgáknak? Hogy sikerült? Hová rohansz?

-         Jól sikerült, majd Eri elhozza a bizonyítványomat. Most mennem kell, sok dolgom van odaát. – Azzal rohant is tovább. Úgy érezte egy pillanat alatt jutott el a kútig. Mintha egy hatalmas mágnes húzná, beugrott a kútba. Az „utazás” alatt képek villantak fel elméjében egy férfiról, akit mintha már látott volna valahol… A férfi beszélt is hozzá. Tudta, hogy ez a valóság, nem csak egy álom. A hallottaktól megijedt. Ez az ember tényleg olyan kegyetlen, mint ahogyan Midoriko leírta. Arra még mindig nem jött rá, hogy az alak honnan ismerős, de ezen szinte nem is volt ideje gondolkodni, mert már megérkezett. Volt más is amire egyáltalán nem számított: valaki már várta a túloldalon…