Telt az idő. Minden nap ugyanazt kaptam: reggeli, verés, ebéd, verés, vacsora, verés, plusz mindig elmesélte hogyan végzett a szerelmemmel. Ha a láncaim nem lettek volna olyan rövidek… Egyik nap nem jött be hozzám, másnap sem, és így tovább. Ha jól számolom, két hete, hogy nem járt itt. Valamilyen szinten örülök is neki, de annak nem, hogy most már két hete ételt sem kapok. Tegnap már hallucinációk gyötörtek. Megjelent apám, Sesshoumaru és Izayoi is. Addig nem félek, amíg nem keverem össze a látomásokat a valósággal. De vajon meddig bírom még? Léptek közeledtek. Mintha a semmiből tűntek volna elő. Ez is egy hallucináció? Nem tudom megmondani. A szaglásom is elromlott volna? Pedig ez egy nő. Biztosan. Közeledik felém. Megváltozott a kínzóm személye? Az nem lehet. Ismerős az illat… Kinyílt a cellaajtó és a varázslat azon nyomban megszűnt. Láncaim lehullottak, újra szabad voltam. A csuklóim, és a lábaim alig mozogtak, véres bevágások emlékeztettek a nehéz fémre, ami körülfonta a testem ezen pontjait. A mérgező karmok által hagyott sebek még lüktettek, de a látásom kezdett tisztulni. A nő megállt előttem, elég sokáig pásztázta a testem, majd lassan hátrahajtotta a csuklyáját. Felkiáltottam meglepetésemben. Vagyis, felkiáltottam volna, de a hosszú szótlanság után csak egy rekedt nyögésre futotta.

-         Midoriko. – hörögtem. – Hogyan?

-         Nyugodj meg, InuTaisho. Mindent elmesélek, ha itt az ideje, de előbb velem kell jönnöd.

Lassan felálltam, de szégyen, nem szégyen, a vállára kellett támaszkodnom, máskülönben összeestem volna. Ahogyan róttuk a folyosókat, némán imádkoztam magamban azért, hogy Karomaru hátha hazudott. Kibotorkáltunk a kapun. Ezt a kastélyt még soha sem láttam azelőtt, pedig a birodalmamban voltunk. Ennyit még közölt velem az a mocsok, mielőtt végleg eltűnt. Ezt is varázslattal tüntethette el, mint olya sok minden mást… Ahogy magunk mögött hagytuk a szenvedéseim színhelyét, a kopár sziklák között megpillantottam két lovat. Midoriko mindenre gondolt. Tudta, hogy nincs még elég erőm, hogy a fénygömbben utazzak.

-         Ne gondolj annyit a történtekre! Minden jóra fog fordulni, higgy nekem!

Az istenekre! Hallja a gondolataimat? Erre ő csak finoman bólintott, pedig az imént sem szólaltam meg. Egyik döbbenetből estem bele a másikba. A lóra elég nehezen jutottam fel. Ha a papnő nem segít még ebben is, szerintem estig is maradhattunk volna.

-         Hová megyünk? - nyögtem a következő kérdést.

-         Egyelőre nem olyan messzire. – azzal nem is szólt hozzám többet.

Csak mentünk, és mentünk. Már azt hittem soha sem érünk célt. Fárasztó volt számomra még az is, hogy a ló hátán tartsam magam. A táj, amin keresztül baktattunk, borzalmasan nézett ki: sivár, kiszáradt erdők, a folyók, patakok medre száraz volt, mint a sivatag. A kopár vidék lehangolt, és a vöröses-barna sziklák látványa még jobban. Eszembe jutott, amikor Karomaru a kedvesem véréről beszélt. Elaludtam a ló hátán. Arra ébredtem, hogy egy barlangban fekszem, és Midoriko ott térdel mellettem. Valamilyen szúrós szagú kenőccsel kenegette a sebeimet. Szinte azonnal éreztem a hatását, a fájdalmaim enyhültek. Megkérdezte, hogy jobban vagyok e, én bólintottam. Ekkor fogott bele a történetbe. Karomaru megtámadta a szellemirtók faluját, mert kellett neki a Szent Ékkő. Azzal viszont nem számolt, hogy egy hatalmas erejű papnővel kerül majd szembe. Nem tudta továbbá azt sem, hogy az ékkő egyelőre nincs kézzel fogható állapotban. Még Midoriko szívében élte harcos lényét, és ahhoz, hogy hatalmat nyerjen belőle más is, Midorikonak meg kell halnia. Akkor lesz igazán nagy hatalma az ékkőnek.

-         Mi lesz, ha te meghalsz? – kérdeztem.

-         Az ékkő, már valóban kézzel fogható lesz. Kiszakad a testemből, és attól függ majd a sorsa, hogy milyen ember, vagy szellem kezébe kerül. A gonoszság beszennyezi majd, a tiszta lélek kezében viszont hatalmasabb lehet bármilyen erőnél. A világból csak akkor tűnhet majd el, ha egy szellem jóra akarja használni. Másképp sohasem. Így döntöttem.

-         Karomaruval mi lett aztán?

-         Bezártam őt egy tükörbe. Hatásos kis átok, csak nagy erejű papnő törheti meg. Ezen a földön, most én vagyok a leghatalmasabb, ezért másoknak semmi esélye. – mondta gyorsan, miután meglátta kétkedő arcomat.

-         Hol van? Hadd pusztítsam el azért amit tett! – mondtam bosszúra éhesen.

-         Senkinek sincs joga, hogy elvegye mások életét! Ezt jegyezd meg. Nem te leszel az, akinek el kell pusztítania a gonoszt. Nyugodj meg! Karomaru elmondta, mit művelt veled, mielőtt bezártam. A hollétedről viszont nem árult el semmit. Ha nincs Miouga… Még jó, hogy kis helyeken is elfér. Siettem érted, ahogyan csak tudtam, de sajnos nem találtalak meg olyan hamar, mint szerettem volna.

-         Jó tudni, hogy mi történt. Az időérzékem már szinte teljesen elveszett. Meddig voltam ott? – nem bírtam kimondani annak a féregnek a nevét.

-         13 évig.

-         Csak? Többnek hatott. Van valami hír a fiaimról?

-         Melyikükre gondolsz? Sesshoumaru távozott Nyugatról, mert megsértődött az uralkodási feltételeid miatt. Azt mondta, addig nem tér vissza, amíg nem talál magának asszonyt, nehogy InuYasháé legyen minden.

-         InuYasha? Életben van. Ha Sesshoumaru tud róla, akkor biztosan. Hol van?

-         Sajnos nem tudom. Karomaru nem talált rá, erre meg is mernék esküdni. De hogy életben van e….   Hát nem is tudom. Az, hogy Sesshoumaru tud az öccséről, még nem biztosít minket arról, hogy életben is van. Gondolkodj, InuTaisho! 13 éves, a világ pedig tele van vérszomjas szellemekkel. A tiszta vérűek talán még jobban gyűlölik a félszellemeket, mint az embereket.

-         Igazad van. – sóhajtottam fáradtan. – Lehet, hogy már halott. Szóval a másik fiam nem is tér vissza addig, amíg….

-         Igen.

-         Akkor vissza kell mennem. Titokban. Majd Miouga segít. Meg fogom várni, amíg az a semmirekellő visszatér, és megleckéztetem.

-         Na de …

-         Nem érdekel! Meg fogja kapni a magáét. Megérdemli! Olyan őrült, mint az anyja. Gyűlöli a halandókat, szeret gyilkolni. Kell ennél több vétség?

-         Te tudod… Szerintem, ha felépülsz, akkor indulhatunk is.

Eltelt egy hónap, mire tökéletesen rendbe jöttem. Minden áron el akartam menni a faluba, ahol Izayoival és InuYashával éltem. Senki sem hallott felőlük. Még a környező falvakban sem. Mit is vártam ennyi év után? Így hát kénytelen voltam hinni Karomarunak, még akkor is, ha nehezemre esett. A házunk ugyanolyan volt, mint régen, amikor még boldog voltam. Az emlékáradattól teljesen elvesztettem a fejem. Zokogtam, toporzékoltam, fenyegetőztem. Délutánra már csak a sírás maradt. Hiába a jajveszékelés. Már nem tehetek semmit. Midoriko zökkentett ki ebből a depressziós állapotból. Mondta, hogy ez így nem mehet tovább, egész életemben nem büntethetem mindenért saját magamat. Igazat adtam neki. A könnyek sós tengerén át elmosódott minden, és mintha egy pillanatra megint láttam volna a szerelmemet. Mégsem. Az érzékeim játszanak velem.

Visszatértem Nyugatra, a birodalmamba. A határnál váltunk el a papnővel. Azóta sem láttam őt. Az alattvalóim hűsége mit sem változott az évek során. Örömmel fogadtak, majd meséltek egy kicsit a kedves fiacskámról is….

Röviden fogalmazva így írták le őt: öntelt, önkényes, önfejű, hataloméhes, vérszomjas, gyűlölettől fűtött, kegyetlen. Nekem ennyi elég is volt. Elmondták továbbá azt is, hogy Sesshoumaru teljesen bele van bolondulva az úgynevezett „tiszta vérbe”. A félvér szolgákat a távozásom után rövid úton eltüntette. Csak az igazi szellemek maradhattak. Kissé fellélegeztek ők is amikor a drága fiam bejelentette, hogy távozik, és mikor jön vissza. Senki sem hiszi, hogy sikerrel járhat. A leglényegesebb dolog az, hogy megmenekültem, és vissza tudtam térni a legnagyobb titokban. A lábadozásom alatt Midoriko megtanított egy apró trükkre: a szellemek tudják érzékelni egymás erejét és annak nagyságát. Én megtanultam elrejteni az erőmet! Így senki sem fog tudni rólam, csak ha én azt szeretném. A katonák és a többi szolga pedig hűséges.

A tervem bevált és minden úgy alakult eddig, ahogyan én azt kitaláltam. Eltelt 200 év. Hosszú idő volt ez, és őszintén szólva unalmas. A kémeim folyamatosan jelentették, hogy Sesshoumaru hol jár, és mit tesz, de sajnos egy idő után fogyatkozni kezdtek. A fiam rájött, hogy valaki talán figyelteti. Elkezdte irtani a szolgáimat. Már csak Miouga maradt nekem. Az egyedüli szellem, akiben megbízik az ivadékom. Én ezt használom ki… Úgy 60 éve lehetett, hogy Miouga hírt hozott InuYasháról. Nagyon megörültem a dolognak! Legalább ő életben van. Az, hogy megszerezte a Tetsusaigát, körülbelül három éve történt. Tudtam, hogy ő a talpraesettebb, és a kis segítségem is bevált. Rajtam kívül csak ő, vagy egy halandó foghatja meg a kardot. Hogy hogyan tett szert erre a kincsre? Ez is érdekes kis mese, és Miouga ötlete volt. Az, hogy titokban visszatértem, nekem még nem volt elég. Drámai, hiteles hatást akartam kelteni. Elterjesztettük a halálhíremet (Sesshoumaru felettébb örült, amikor megtudta) ! Miouga megalkotott egy hamis sírt, ahová elhelyeztük a Tetsusaigát. Az egészet elrejtette InuYasha szemében, amikor az az igazak álmát aludta. A rejtekhelyet csak Sesshoumaru hívhatta elő, akinek az öreg bolha szellem „véletlenül” elkotyogta a versikét, ami a síromhoz vezet. A lényeg, hogy találkozniuk kellett. Amint hallom, azóta szinte minden egyes alkalommal összekapnak. A kis trükkömnek köszönhetően viszont nem tudják elpusztítani egymást. A két kard hősiesen helytáll. Miouga mesélt arról a híres szerelmi háromszögről is… InuYasha sajnos már későn akar cselekedni. Kagomét Sesshoumaru csábította el. A kis hanyounak akkor kellett volna cselekednie, amikor Kikyo megkérte, hogy változzon emberré. Kár, hogy sokáig halogatta a döntését. Így szép kis csapdába kerültek.

Az is nagy meglepetést okozott, hogy az én drága tiszta vérű fiam szerelmet tudott vallani egy halandó nőnek. Na meg az az ember gyermek az oldalán….. Egyszerűen hihetetlen.

Amit megígértem neki, azt akkor is megkapja, ha emberré akar változni! Azt azért nem hiszem, hogy ilyesmire vetemedne. Annyira nem változhatott meg, hogy képes lenne akár emberré is változni. Nem elégszem meg ennyivel, hogy halandó asszonyt választott! Még, hogy gyűlöli az embereket… Nem tudom, miért kell a képmutatás. Na mindegy, a tervemnek sikerülnie kell ismét. Ehhez azonban még meg kell várnom a másik fiamat és a barátait is. Szítok a csapat körül egy kis viszályt, meglátjuk, mihez kezdenek!

-         Kimiko! Gyere, feladatom van a számodra!

-         Igen is nagyuram!