A megmentő

Igazából mindig is szerettem az erdőket, a fákat és a természetet. Kislánykoromban rengeteget játszottam a falunk melletti rengetegben. Imádtam hallgatni a madarakat és a különböző apró állatkák neszeit. De most....

- A jó életbe! - nem bírtam tovább. Duzzogva ültem le egy farönkre, miután vagy huszadszor botlottam megy egy kiálló gyökérben vagy egy alattomosan elém guruló kődarabban. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez az erdő utál engem. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez nem volt az én napom. Már reggel óta talpon vagyok, nem akartam feleslegesen időt pocsékolni arra, hogy megállok pihenni. Épp emiatt mostanra már borzasztóan elfáradtam. Hatalmasat sóhajtottam és levettem a hátamról imádott botomat, Hotorit. A térdeimre fektettem és ujjaimmal gyengéden végigsimítottam. A fák ágain beszűrődő holdfényben kristályból készült alakja fehéren ragyogott. Elmosolyodtam: máris jobban érzem magam. A puszta jelenléte képes bármikor megnyugtatni. Egész életemben mellettem volt. Még csecsemőkoromban ajándékozta apámnak egy idős papnő. Azt mondta neki, hogy ez a bot az én sorsom. A szüleim egyszerű emberek voltak, nem értették, mire céloz a miko. De azért a botot megtartották....Aztán egy nap a falunkat megtámadta egy nagy erejű démon. Én még csak 5 éves voltam akkor és nem is igazán értettem, mi történt. Mindenki fejvesztve próbált menekülni és a szüleim elszakadtak tőlem. Sírtam, kiabáltam, próbáltam őket megtalálni. De nem sikerült. Ott álltam egyedül a lángokban álló falu közepén és körülöttem mindenki rohant. Aztán a szörny észrevett és felém indult. Emlékszem, nagyon féltem, de Hotori akkor is ott volt velem. Rá néztem és akkor először láttam, hogy különös, fehér fénnyel világít. A démon már majdnem odaért hozzám, de mielőtt elkaphatott volna én ösztönösen felemeltem Hotorit. A bot végéből fehér fény tört elő és célba vette a szörnyet, aki pár pillanat alatt semmivé lett. Az emberek szájtátva bámultak rám és nekem fogalmam sem volt, mit csináltam. Másnap megjelent az öreg miko, aki anyáméknak ajándékozta a botot. Bár még nagyon kicsi voltam emlékszem minden egyes szavára:

"Jól figyeljetek rám. Régen, nagyon régen én voltam a falutok papnője. A bot, amit átadtam nektek az én birtokomban volt. Az volt a feladatom, hogy megvédjem a falut és a Szent ereklyét a démonoktól. Mikor megöregedtem csak arra vártam, hogy a bot megmutassa nekem azt az embert, akinek átadhatom. De nem tette, nem találta meg az örökösömet. És az én időm lejárt, anélkül, hogy másra bízhattam volna a falut. Azonban a lelkem 5 éve feltámadt, jelezve, hogy a bot megtalálta új gazdáját: a ti lányotokat. Mostantól az én sorsom lesz az ő sorsa is." Aztán csak úgy eltűnt� És én attól a naptól a falu védelmezője vagyok. Nem mondom, hogy könnyű volt hozzászokni a gondolathoz, hogy emberek élete függ tőlem, de sikerült. Rengeteg démonnal harcoltam már és lassan a falusiak is elfogadtak. A szüleim pedig büszkék, rettentően büszkék. Anyám még egy miko ruhát is rám erőszakolt, pedig én foggal-körömmel ellenkeztem.

- Anya! Én nem vagyok papnő!

- Kislányom. A falusiak tisztelnek. Megérdemled ezt az öltözéket.

Látva anyám büszke tekintetét nem volt szívem nemet mondani. De már ezerszer megbántam, hogy nem voltam erélyesebb. Ugyanis a hosszú miko-ruha cseppet sem könnyítette meg a dolgomat a gyökerekkel és kövekkel vívott csatában. Gyanítom, hogy ez nagyban elősegítette ügyetlen botladozásomat. Pedig igazán nincs időm szerencsétlenkedni, a falum veszélyben van. Az utóbbi időben a szokásosnál jóval több szellem támadt ránk. Persze csak a bénább fajtából, de azért sikeresen megszomorították az életemet. Mind kiabált valami, mielőtt Hotorival elintéztük volna. Ahány volt, annyi félét üvöltött, de a mondanivalója mindnek ugyanaz volt: "Nemsokára eljön Naraku és akkor már ez a szemtelen kislány sem menthet meg titeket!" Rendszerint a "szemtelen kislánynál" elvesztettem a fejem és további ordítozásukat már nem értettem, de gondolom ez volt a lényeg. Hallottam már Narakuról és biztos voltam benne, hogy ezek a szerencsétlenek nem az ő parancsára vannak itt. De akárki is az, aki a falumra küldte őket , meg akarja szerezni a birtokunkban lévő Szent ereklyét. Ez az ereklye már ősidők óta a falunk birtokában van és úgy tartják egy különösen nagy erejű miko lelkét tartalmazza. Igazából én nem hiszek ebben és a faluban élő emberek is kételkednek benne, de ezt a démonoknak nem lehet megmagyarázni. És ennek a mostaninak különösen fontos lehet, ha ennyi szellemet összeszedett, hogy megszerezze. Azt ugyan nem értem miért várt eddig, de ez talán nem is olyan fontos. Az én dolgom, az hogy megvédjem a falut. Így mielőtt valóban eljönne, inkább én indultam útnak, hogy megtaláljam és végezzek vele. Csak remélni tudom, hogy a falum addig képes megvédeni magát� Már majdnem elaludtam, amikor Hotori izzani kezdett. Csak akkor világít, ha használom...vagy ha démon van a közelben. Elég halvány volt a fénye így arra következtettem csak egy gyenge szellem, akire nem érdemes időt pocsékolni. Aztán hirtelen egy sikítást hallottam. Feltápászkodtam és a hang irányába rohantam. Egy kis tisztáshoz értem és elég furcsa látvány tárult a szemem elé: néhány gyíkszellem harcolt egy fura zöld izével, meg egy sárkánylóval. Elég abszurd volt, amint a kis zöld alak ide-oda rohangál és a botjából előtörő lángcsóvával próbálja távol tartani a gyíkokat, miközben veszettül kiabál valamit, amit nem értettem. Talán rím? Nem annak semmi értelme. És ki sikított? Mert az biztos, hogy nem ő és még csak nem is a sárkányló. Aztán megint hallottam a sikítást és most már azt is láttam, kitől származik. Egy rémült kislány menekült egy undormány elől. Meglepődni nem volt időm, mert a démon már majdnem utolérte. Két társa láthatóan túl elfoglalt volt, hogy megmentse. A zöld valami ugyan megpróbált a segítségére sietni, de egy gyík elállta az útját és most az volt a legnagyobb gondja, hogy eloltsa a ruháját, amit akkor gyújtott meg véletlenül mikor az a gyík elgáncsolta. Szóval nem gondolkodtam: kirohantam a fák közül és Hotorival célba vettem a lányra támadó szellemet. Pár pillanat alatt el is intéztem. Mikor felnéztem, láttam, hogy a zöldikének sikerült eloltania a köpenyét, de a gyík még mindig ott áll mellette. Valószínűleg ő is meglepődött ezen a gyújtogatási akción és úgy sejtem csak ezért nem ölte még meg azt a kis alakot, mert nem tért magához a döbbenettől. De most hogy ellenfele már nem lángolt, felemelte karmos mancsát és épp lecsapni készült:

- Vigyázz! - azzal odaugrottam és drága botom egyetlen suhintásával leütöttem a gyíkot. Az ilyen gyenge alakokra nem vesztegetem Hotori erejét. Elég volt csak hozzájuk érnem és eltűntek. Most is így történt. Elégedetten néztem körbe, úgy tűnt minden rendben, a gyíkokat sikeresen leszereltük. Az egyetlen, amelyik még életben volt fejvesztve próbált menekülni, de pechére a sárkányló gyorsabb volt. Na igen: a szerencse forgandó.

- Jaken mester! � a kislány eszeveszett iramban rohant felénk és pillanatokon belül a kis gnóm nyakában lógott. � Nincs semmi bajod?

- Nincs- morogta az, véleményem szerint nem túl kedvesen. � Jól van! Szállj már le rólam! És a nagyúrnak erről egy szót se! Megértetted Rin?! � Nagyon úgy tűnik, senki sem foglalkozik velem, mintha itt sem lennék. Vagy időközben sikerült láthatatlanná válnom? Ezt erősen kétlem. Talán le kéne lépnem? Hirtelen egy fehér, fénylő gömb cikázott át a fák között, majd megállt pár méterre tőlünk és testet öltött. Én először megijedtem, aztán meglepődtem és végül majdnem elájultam. Egy démon volt. Na persze ez önmagában még nem elég ok az ájulásra, hiszen láttam már belőlük eleget. De hozzá hasonlót még soha: magas, méltóságteljes és gyönyörű - annak ellenére, hogy hiányzik az egyik karja. Ez a szépséghiba valahogy csak még vonzóbbá tette. A tekintete olyan tiszteletet parancsoló, hogy önkéntelenül is lehajtottam a fejem.

- Mi történt itt? � nézett szigorúan a kis alakra, majd rám szegezte a tekintetét. A hangja hallatán borzongás futott végig a testemen. De ez jófajta borzongás, olyan amiről eddig nem is tudtam , hogy létezik. Mióta megérkezett csak őt bámultam, ami meglátásom szerint kezdett kicsit kínossá válni, így inkább elfordítottam a tekintetem és a megszólított felé néztem. Az megsemmisülten, szinte földig hajolt a démon előtt, de nem válaszolt. Mintha azt latolgatná, vajon milyen esélyei vannak az életben maradásra. Mielőtt bármit is mondhatott volna, a kislány odarohant a démonhoz és boldogan ölelte át a lábát. Várjunk csak! Mi folyik itt? Ez a nyilvánvalóan hatalmas szellem eltűri, hogy egy halandó kislány ölelgesse? És még csak nem is dühös, olyan természetességgel fogadta a kislány kirohanását, mintha ez mindennapos dolog lenne. Ez már nekem is sok!

- Jaken! - mondta erőteljesebben és még mindig a tekintetembe fúrta azokat az aranysárga szemeket. Milyen gyönyörű szemek! ÁÁÁ! Mi van velem?! Jó lenne már megszólalni. Már épp nyitottam volna a számat, amikor a kislány beszélni kezdett:

- Képzeld nagyúr! Míg nem voltál itt megtámadtak minket azok a rusnya gyíkok. Már majdnem legyőzték Jaken mestert és Aunt, amikor jött ez a lány és megmentett. � rám emelte kedves, barna szemeit és hálásan mosolygott. � Köszönöm, hogy megmentettél. A nevem Rin.

- Szia Rin! Ayumi vagyok. � na végre: megszólaltam. Bár a hangom furcsán távolinak tűnt.

- Jaken! � a nagyúr végre elszakította tőlem a tekintetét és szolgájára nézett. Az még jobban összehúzta magát, láthatóan nagyon félt. Én azonban megkönnyebbültem, hogy azok az aranyló szemek végre nem engem néznek. Olyan furcsán éreztem magam, mintha ismerné minden gondolatomat.

- I�igen nagyuram. � a Jakennek nevezett alak végre felemelte a fejét. � Va�valóba így történt. T�túl sokan voltak és én nem tudtam megvédeni Rint. Annyira sajnálom nagyúr! � a hangja kezdett hisztérikussá válni. Én közben megpróbáltam összerakni a dolgokat: szóval ők négyen együtt vannak és a zöldike feladata megvédeni a kislányt, ha a démon nincs velük. Hú! Sok mindent láttam már életemben, de ilyen fura társaságot még nem.

- De az a halandó � bökött felém hirtelen Jaken � segített. � Egy pillanat! Most én vagyok hülye vagy azt a �halandót� tényleg lesajnálóan mondta? Nem az előbb mentettem meg az életét? Így számítson az ember egy démon hálájára. Dühösen néztem rá, de ő mintha észre sem vette volna, tüntetőleg elfordult, így hát feladtam, hogy ráijesszek.

- Ayumi vagyok. � zavartan mosolyogtam a nagyúrra, aztán meg is bántam, hogy megszólaltam, mert így megint engem nézett. Jaj azok a szemek! Egyre furcsábban viselkedem. Máskor nem vagyok ilyen zavarban. Most mi van?

- Nem kérdeztem halandó. � Hé! Ez fájt. Úgy tűnik amilyen jóképű, olyan tuskó is. Egyáltalán nem vagyok hozzászokva, hogy így beszéljenek velem. Az utolsó férfi, aki megpróbálta rövid úton egy közeli fa ágán találta magát, fejjel lefelé lógva. Sajnos ebben az esetben ez elvetendő ötlet, ugyanis erős a gyanúm, hogy ellene nem lenne semmi esélyem. De azért megpróbáltam csúnyán nézni rá, ami valószínűleg nem sikerült túl félelmetesre, mert a szeme sem rebbent. Na ja. Mégis mit vártam? Hogy majd elfut a félelmetes és veszélyes halandó lány elől?

- Mit keresel errefelé, halandó? � nocsak hirtelen mégis érdeklem? Vajon megmondjam neki az igazat? Végülis, miért ne? Azt nem hinném, hogy ő az a szellem, akit keresek.

- Egy szellemet. Úgy tudom valahol a közeli hegy mögött rejtőzik. Meg akarja támadni a falumat. Narakunak nevezi magát. � Jaken akkorára tátotta a száját, hogy komolyan kezdtem aggódni, ki fog esni rajt. Ura azonban azon kívül, hogy a szeme kissé összeszűkült nem reagált a hallottakra. Majd kis idő múlva megszólalt:

- Akkor feleslegesen vagy itt. Naraku nem foglalkozik a te jelentéktelen faluddal. � megint sérteget! � És biztosan tudom, hogy nincs a közelben.

- Erre én is rájöttem. � húztam el a számat, ami minden bizonnyal nagyon nem tetszett neki, mert szeme dühösen felvillant. De nem szólt semmit�egyenlőre. Jó lesz, ha vigyázok arra a nagy számra, mert még megjárhatom. � Elég sok démonnal harcoltam már és ez alatt az idő alatt sikerült kiismernem őket�Na nem mind! � tettem hozzá gyorsan, mert láttam, hogy egyre dühösebb lesz. Hogy mondhattam ilyet? Nem az előbb jegyeztem meg, hogy vigyázzak a számra?! Ő is egy démon és én úgy viselkedem, mintha minden titkát tudnám. Na mindegy, most már folytatnom kell: lesz, ami lesz.

- Ööö�Szóval, hallottam már Narakuról és én is tisztában vagyok vele, hogy az én falum az ő számára csak egy a sok közül. Azonban van egy másik démon, aki elég ostoba ahhoz, hogy Naraku nevét használva próbálja kirabolni a falumat. És ez nekem nagyon nem tetszik. De úgy látom, Naraku nem közömbös a számotokra. � néztem a még mindig tátott szájjal pislogó Jaken felé.

- Semmi közöd hozzá, mi dolgom Narakuval, halandó!

- Ez igaz. � vontam meg a vállam. Tulajdonképpen nem is érdekel, mi köze ennek az arrogáns alaknak Narakuhoz. Ha szerencsém van, találkoznak és Naraku végez vele. Nagy szívességet tenne a világnak. Kezdeti csodálatom ez iránt a fickó iránt villámgyorsan váltott át ellenszenvvé minden egyes �lehalandózással�. Már csak az az egyetlen vágyam, hogy végre alhassak egy kicsit. Megfordultam és indulni készültem, amikor Rin elkapta a karom.

- Maradj velünk éjszakára! Nagyon veszélyes ez az erdő!

- Köszönöm Rin, de meg tudom védeni magam. � néztem jelentőségteljesen a démonra.

- Kérlek! Akkor mesélhetnél nekem. Ugye maradhat Sesshoumaru �sama?

- Sesshoumaru? Inutaisho fia, a Nyugati területek örököse? Lám csak: egy igazi herceg.

- Nem vagyok herceg. � morogta � De te ki vagy halandó?

- Mondtam már: Ayumi.

- Nem ezt kérdeztem ostoba! � jaj, egyre idegesebb. Tartsd a szád Ayumi!

- Nyugi! � ennyi erővel egy vérszomjas vérebnek is mondhattam volna. � Mondtam már, hogy rengeteg szellemmel harcoltam. És az ember hall ezt-azt. Különben is: ha meg akarom védeni a falumat, ismernem kell minden nagyerejű démon nevét. � És ez igaz is. A falum mikoja kicsi korom óta ezzel tömi a fejem. Persze ez eddig semmire sem volt jó és úgy tűnik most is csak arra tudtam használni, hogy felbosszantsam Sesshoumarut. De ahelyett, hogy nekem esett volna, ahogy vártam, csak megfordult és szó nélkül elindult.

- De..akkor maradhat. � Úgy tűnik Rin, egy kicsit összezavarodott. Mellesleg én is.

- Semmi közöm hozzá, mit csinál ez a halandó! Ha akarod, veled maradhat. � Egy pillanat! És ha én nem akarok maradni? Úgy tűnik ez senkit sem érdekel. Rin boldogan ölelt át és amikor a szemébe néztem, nem volt erőm nemet mondani. Lemondóan sóhajtottam és elindultam Rin mellett a nagyúr és Jaken nyomában. A táborhelyük szerencsére nem volt messze, így viszonylag jó arányban megúsztam a hasraeséseket. Mikor odaértünk leültem Rin mellé a tűzhöz. Yaken elfeküdt és pár perc múlva már hallottuk a horkolását. Sesshoumaru valamivel messzebb egy fa tövébe telepedett és behunyta a szemét. Persze, majd elhiszem, hogy alszik!

- Nahát! Milyen szép a botod! � kiáltotta hirtelen Rin, amit Jaken egy haragos horkantással jutalmazott. Leemeltem a hátamról Hotorit, hogy közelebbről is megnézhesse�akkor láttam, hogy szüntelenül világít olyan ragyogó fehér fénnyel, amit eddig még sosem láttam tőle. Elgondolkozva néztem Sesshoumarura. Valóban hatalmas ereje lehet, ahogy azt mondják. És milyen különleges! Még nem találkoztam olyan démonnal, aki láttán elfogott volna a tisztelet. De ő�milyen nagyszerű nagyúr lehet. Hé! Miket beszélek? Hiszen az előbb még majdnem megölt.

- Megnézhetem?

- Hogy? Ja igen, persze. � átadtam Rinnek Hotorit és ő csillogó szemmel nézte meg, minden centiméterét. Elmosolyodtam. A gyerekekből gyakran váltott ki ilyesfajta csodálatot. Azt hiszik valami hatalmas, legyőzhetetlen fegyver.

- Ő Hotori.

- Neve is van?

- Természetesen. Ugyanis ő a legjobb barátom. Akarod hallani a történetét?

- Igen! � ismét egy boldog kiáltás Rintől és egy haragos horkantás Jakentől. Rin az ölembe telepedett és várakozóan tekintett rám nagy, barna szemeivel. És én belekezdtem a mesélésbe, de miközben mondtam, egyre inkább az volt az érzésem, hogy nem is Rinnek mesélek, hanem Sesshoumarunak. Mintha meg akarnám vele értetni, ki vagyok. Mire a történetem végére értem és Rin is feltette számtalan kérdését, már tényleg nagyon kimerültem. Letelepedtem a tűz mellé és behunytam a szemem. Azonban egy pillanat múlva ki is nyitottam a meglepetéstől: Rin odafeküdt mellém és kicsi kezét az enyémbe csúsztatta. Rámosolyogtam és átöleltem. Aztán pár perc múlva már aludtam is. Ám még az ébrenlét és az álom határán azon gondolkoztam � mint minden egyes éjszakán, mióta elindultam otthonról � hogy mit teszek, ha megtalálom azt a szellemet. Mert egy dologban biztos vagyok: ahhoz nem vagyok elég erős, hogy sikerüljön egyedül legyőznöm�