5. fejezet – A csata II. rész



Megkövülten bámultam a rácson kibámuló nő szemébe. Nayone, villogott a fejemben. De ha ő ott van, akkor ki ez itt mellettem. A másodperc töredéke alatt kellett döntenem, remélem helyesen…
- Menj előre, rögtön jövök – mondtam, majd hátraarcot csináltam és eltűntem a szeme elől.
Nem foglalkoztam vele. Azonnal a börtönbe mentem. Elég furcsa látványt nyújthattam, de nem érdekelt. A börtön csupa kosz volt, és ráadásul hideg is. Bokáig mászkáltam a koszban, plusz még büdös is volt, egy szóval, aki ide kerül, vagy abba pusztul bele, mert itt van, vagy ez a szag öli meg.
– Hová, hová, kislány? – szólt oda nekem az egyik részeg őr. Kislány?! Kikérem magamnak, na mindegy, rajta most ne húzd fel az agyad, Miyako, figyelmeztettem magam, és szó nélkül mentem tovább. Amennyire tudtam, a szaglásomra bíztam magam.
Hamarosan a szemem elé tárult Nayone. Ő volt az a Nayone, akit három évvel ezelőtt megismertem, ő volt az igazi, és ő anyám harmadik és egyben legidősebb nővére. Nyomorúságos állapotban volt. A birodalma fog perceken belül szétesni, és ő nem tehet ez ellen semmit. Nézni is rossz volt, bár… bár… Talán meg lehetne menteni a birodalmat, de az kockázatos.
– Engedjétek ki a foglyot, Nayone-sama küldött, szükség van rá a fronton – mondtam parancsolóan.
– És te mégis ki vagy?
- Nayone-sama unokahúga.
– Höh?
- Engedd ki, de azonnal!
- Máris – mondta az őr, majd a kulcscsomó csendült és Nayone szabad volt.
– Nagyon szépen köszönöm – mosolyogtam, majd Nayonéval együtt eltűntünk a lépcsőn.



– Ne kíméljetek senkit, mindenkit öljetek meg, aki él és mozog! – kiabált rá a katonáira az úrnő.
– És ha valaki hulla és mozog?
- Rögtön te leszel hulla! – mordult rá a nő a katonára. Mindenki szorgalmasan irtotta az ellenséget, senki sem kímélte magát. Dél uralkodója a dicsőségért küzdött, Sesshoumaru meg azért, hogy megmutassa, kinek hol a helye.

Nyugat hatalmas ura mindenkinek azonnal szemet szúrt, amint megjelent. Ezüstös haja a lángoló háttérrel párosítva eszméletlen jó volt. Aranybarna szemei hidegen pásztázták a környéket. Arcán nyugalom ült. Egykedvűen figyelte, hogyan próbál a dél uralkodója győzelmet aratni.

Aztán két alak tűnt fel és egy vízikígyó. Az egyiknek hosszú ezüstös haja volt és érződött rajta, hogy nem egy gyenge démonocska. A másik hasonlított az ezüst hajúra, de az ő haja mélykék színű volt, mint a kígyó pikkelyei, és mint a sárkányé. Az ezüsthajú démon rögtön leugrott a földre és kezelésbe vette nyugat katonáit. Sesshoumaru sem maradt tétlen, tudni akarta, hogy ki ez. Katanája érdekes volt és egyben erősnek látszott. A kígyó és a rajta lévő alak tűzoltásba kezdett.
Miyako örült a víznek és annak még jobban, hogy sikerült Ikukót rábeszélni a segítségre. Még jobban örült volna, ha itt lett volna Yako, de ha nincs, akkor csak ennyivel kell beérnie.



Rögtön feltűnt. Felém indult. Ideje lett volna elmenni, de nem tudtam. Arany szemei megigéztek. Nem bírtam mozdulni. Talán három méterre állt tőlem nyugat hatalmas ura. Kővé dermedten figyeltem, amint egyre közeledik. Ha felismer, végem. Toshio hatalmas vérdíjat tűzött ki a fejemre. Lenne belőle óriási háború, ha a legnagyobb ellensége szolgáltatna neki vissza, méghozzá hulla állapotban. Két ugrással eltűntem a szeme elől, majd halandó alakot vettem fel. Így már óvatosabban mozogtam.
Szorgalmasan pusztítottam az erőit és már lassacskán mi voltunk túlerőben. Ikuko visszatért a tóba, mert régóta volt a szárazföldön. Nayonéval, mármint az igazival egymás mellé kerültünk.
- Körbevettek – morogta.
– Vettem észre.
– Változz át.
– Nem lehet. Toshio vérdíjat tűzött ki rám.
– A… nem is tudom mi.
Ez nem lehet igaz! Vonzom nyugat urát?! Már megint ő áll velem szemben. A katanám csöpögött a nyugati nemes démonok vérétől. Vérük szaga rajtam is érződött. Láttam a tekintetén, hogy furcsállja. Hirtelen kirántotta az egyik kardját, majd felém suhantott. Muszáj volt démoni erőt használnom, ha nem akartam idő előtt meghalni. Fent ugráltunk a levegőben, miközben a lentiek csak lestek. Egy hátraszaltóval egy sűrű lombú fán találtam magam. Rekordidő alatt változtam át, majd valahonnan kerítettem egy fehér vásznat, ami szabadon hagyja a szememet és az arcom többi részét takarta. Nem ismert meg. Ez volt a szerencsém. Apait-anyait adtunk a küzdelembe, de nem tudtunk felül kerekedni a másikon.
Folyamatosan arra kényszerített, hogy hátráljak, de közben úgy támadjak. Ügyes trükk de nálam nem fog beválni. A szél is feltámadt, így a tűz újból fellángolt.


A két démon egymást kerülgetve próbált közelebb kerülni a másikhoz. A lentiek már csak őket figyelték. A nyugatiak azt hitték, hogy uruk dél uralkodójával küzd, de igazából kelet hercegnőjével vívott.
A tűz megint fellángolt, mert egy erősebb szél belekapott a parázsba, és a két küzdőt körbeölelte. Bámulatos látvány volt őket nézni, nem mindennapi. Aztán mindenki az égen feltűnő fekete alakra függesztette a tekintetét.
– Yako! – szelte át az éjszakát egy kiáltás. A fekete sárkánykígyó rögtön a hívás forrásához ment, mire az felugrott a hátára. Levette arcáról a kendőt, így mindenki láthatta, hogy egy sárkánylovassal van dolga.
Dél hamis uralkodója nem váratott magára, és rögtön ő is az égbe emelkedett. Ezzel egy óriási hibát követett el: elfeledkezett Sesshoumaruról. Amint a démon meglátta, két rövid csapással véget vetett a nő életének, de a sárkányhoz már nem bírt hozzáérni.
Miyako visszatette kendőt, majd leugrott a sárkánya hátáról, egyenesen Sesshoumarura és a földön kötöttek ki. Ott folytatták küzdelmüket. A két sárkány az égből figyelte a küzdelmet.
– Nee-san! – kiáltott valaki. Miyako egyből felismerte a hangját. Sesshoumaruval nem törődve azonnal oda ugrott és az őt fenyegető démont a túlvilágra küldte, aki nem volt más, mint nyugat urának a főkapitánya. Felemelve a kislányt, Miyako Yakohoz igyekezett, de most Sesshoumaru rántotta vissza a földre, miközben a kislányt a nő kiejtette a kezéből. Megpróbált utána ugrani, de nem tudott. A démon erősen tartotta és egyelőre még nem is állt szándékába elengedni. Fájdalmat akart okozni a nőnek. Maga sem tudta miért. Szerencsére nem következettbe, mert Yako időben reagált és elkapta a kislányt. Miyako szemében és arcán ezzel egyidejűleg megnyugvás tűnt fel, de után máris egy hideg és fagyos tekintettel találta szembe magát nyugat ura. Miyako elveszítette teste felett az uralmat, mérhetetlenül dühös volt. Kezéből lángok csaptak ki, a kardját körbe ölelték a lángok és így támadt neki Sesshoumarunak.
Egykedvűen védte ki a támadásokat. Ha a nő tényleg odafigyelt volna, legyőzhette volna, de ész nélkül ez lehetetlen volt. Hamarosan megbotlott egy hullában, amiből volt most bőven. A hátára érkezett, és nem a lehető legjobb pózban. Egy lándzsába esett bele. Sesshoumaru csak egykedvűen figyelte a lányt. Neki még a kisujját sem kell mozdítania, és ő megöli saját magát. Miyako figyelmét nem kerülte el, és minden erejét összeszedve lángoló kardját a démonba mélyesztette, majd elsötétült előtte a világ…