7. fejezet – A tudás néha ártalmas

Jaken meglepődve nézett az urára, majd elhagyta a szobát.


Sesshoumaru gyorsan szelte a levegőt és egyre jobban közeledett a keleti határhoz. A nap már magasan járt, és melegen sütött. Sesshoumaru a fenyőket kerülgetve lassan közeledett a kiszemelt helyéhez, majd végül megcsapta a bizonyos szag, amit keresett. Puhán érkezett földre, majd meglehetősen óvatosan közelített a démon felé.

– Ki vagy te? – kérdezte egy hang. Sesshoumaru felvonta szemöldökét, majd a karját a kardja markolatára tette, mire egy lángcsóva suhant el a füle mellett.

– Sesshoumaru, nyugat ura – felelete, majd a fák takarásából egy hihetetlenül szép nő lépett elő. Ezüstszínű haja a földet seperte, homloka közepén egy fekete deltoid alakú jel. Arcán két-két fekete méregcsík húzódott. Ruhája egy fekete selyem kimonó volt. Fejét két tigris fül látszott. A kimonója takarta a farkát.

– Értem. Mit akarsz? – morogta a nő.

– Az a név, hogy Miyako és Michiko, Nayone, Yako, Yone, mond neked valamit? – kérdezte Sesshoumaru.

– Igen, mond, méghozzá jó sokat.

– Beszámolnál róla, Katsuko.

– Nem!

- Katsuko, ne tagadd le, van Miyakohoz közöd, hisz ugyan az a fajtátok. Ne hidd azt róla, hogy hülye vagyok, mert csak az 500-at töltöm két hét múlva.

– Nem hiszem azt rólad. Toshio még azt sem tudja, hogy életben vagyok, és örülnék, ha a rangomhoz méltóan hívnál.

– Hai, Katsuko úrnő.

– Na, ez így már, mindjárt más.

– Na, akkor kinyögnéd, hogy közöd van, Miyakohoz.

– Egyáltalán honnan tudod te a nevét annak a nőnek?

- Vannak kémjeim.

– Hogy erre nem gondoltam…

– Szóval?

- Miyako, a lányom, és Michiko a húga. Megfelelő válasz? Miyako kelet hercegnője, pontosabban úrnője lenne, ha Toshio nem űzte volna fel északra. Kell még?

- Azt hiszem ez éppen elég – mondta Sesshoumaru. Jól palástolta a döbbenetét. Miyako, az a nő… – Még egy kérdés: mindig démoni formában van?

- Ehhez már nincs semmi közöd.

– Mondod te, aki itt lapul megbújva Toshio elől – vetette oda dühösen Sesshoumaru, majd felkapta a fejét.
Valami megmozdult mögötte, abban biztos volt. Csak azt nem tudta, hogy mi, vagy éppen ki. Démoni erőt nem érzett, tehát, akkor me lehetet démon, bár vannak bizonyos kövek, amik az erőt elbírják rejteni. Ha felfedezték Katsukot, akkor neki vége. Szökevénynek számított ő is meg a családja is.

– Valaki meglátott minket. Most menj, Sesshoumaru. Majd értesítelek, ha meg van a következő búvó helyem.

– Gyere nyugatra.

– Nem tehtem ki veszélynek, a birodalmad.

– ne röhögtess. Ha dél, kelet és észak összefog, talán akkor lenne ellenem esélyük. Mellesleg, dél ha jól tudom, utálja Toshiót.

– Ebben igazad van, Sesshoumaru, de viszont északon élnek a sárkánylovasok, és Toshio egy ryu. Csak erről kevesen tudnak.

– És ha rajtam múlik így is marad! Üdvözöllek nővérem, már azt hittem, nem is talállak meg élve, erre most, nyugat ura, Sesshoumaru vezetett el hozzád. Nagyon köszönöm, kedves barátom. Remélem ezután összeülünk teázni, ahol megtudnák beszélni, hogyan tudjuk uralni egész Japánt – szólt közbe valaki, aki nem volt más mint Toshio. Katsuko villámgyorsan reagált. Katanáját előhívta és máris támadó állásba állt, és onnan nézett öccse szemébe. Öccse, már a szó felidegesítette az egyébként se nyugodt természetű nőt. Csak félig a testvére, de rajta jobban látszik az apja vére. Az apja Raidon leszármazottja volt, de neki is Raidon volt a neve. Uralta a villámot, és egy hatalmas fekete sárkány volt. Tőle származnak a fekete sárkányok. Felesége, egy hó sárkányvolt, ami mára sajnos már kihalt, bár egy legenda úgy tartja, hogy született egy lánya és egy fia. A fia örökölte utána a trónt, akinek a vérében szinte az apja vére folyt. Ízig-vérig fekete sárkányvolt. A nővére, meg ízig-vérig hó sárkány volt, bár senki sem tudja.

– Nővérkém, csak már nem azon a régi legendán gondolkozol? Kár letagadnod, te is nagyon jól tudod, hogy ismerem minden mozdulatodat, minden apró kis mozdulatodból jól tudom, hogy mire gondolsz.

– Egy szánalmas kis féreg vagy. Nem érdemled meg kelet trónját!

- Ja, persze, mondod úgy, mintha a lányod csak úgy megérdemelné!

Katsuko nem válaszolt, inkább kardját előre tartva, neki rontott Toshiónak. A két katona és Sesshoumaru, csak figyelték a testvér küzdelmet. Nem nagyon akartak ebbe beleszólni, de joguk sem lett volna hozzá.
Az erőviszonyok Toshionak kedveztek. Mindig is ő volt a jobb harcos kettőjük közül. Katsuko inkább a gyógyításhoz és a védekezéshez. Toshio elmosolyodott, mert a nő kezdett bedőlni, megint annak a trükknek, amit eddig alkalmazott.
Viszont Katsuko se volt ökör és az évek alatt tanult egy keveset, és most az élete függött tőle. Vagy Toshio keze által hal meg, vagy a megerőltetés következtében. Választott. Inkább magával viszi Toshiot a halálba, minthogy itt hagyja.
Koncentrálni kezdett és a kezei között méregzöld pulzáló gömb jelent meg. A fehértigrisek legvégső és utolsó támadása… Toshio meglepődve vette észre, hogy mire készül a nő, de még Sesshoumaru is ledöbbent a két katona, meg elszelelt, mintha a démon sárkányai kergették volna őket, amiben volt is egy kis igazság, de ők ezt nem tudták. (XD)
Sesshoumaru aranyszemei megigézve bámulták a gömböt. Rögtön szabadjára fogja ereszteni a Pokol sárkányait, amihez kell egy sárkány.

„Mire készül ez az ostoba nő?! A sárkányát már rég megöltem, nem fogja tudni előhívni a sárkányokat, sárkány nélkül nem! Hülye liba, ez ellen sajna még én sem tudok tenni” – morgott magában Toshio.

„Lám-lám, ingyen cirkusz, megérte követni Sesshoumarut” – szállt át a gondolat Yako fején.

Katsuko rögtön megérezte a sárkány szagát, de a másik kettő is. Azonnal felemelték a fejüket, majd mikor a sárkány lejjebb ereszkedett a nő ugrott, és Yako tartotta a hátát neki.



Nagyon meglepődtem, mikor Yako feltűnt az égen. Neki elviekben Miyako mellett kellene lennie, de most pont jókor jött. Most Toshiónak vége. Eleget szenvedett már miatta a nép keleten, és végre valahára, jó lenne neki elmondani az igazságot is.

– Pokol Sárkányai!!! – ordítottam és a gömböt Toshióra dobtam. Ez elől nem lehet elugrani. Aki látja, az megbénul, és nem tud elugrani, de még csak pajzsot sem tud előhívni.



A gömb pont Toshióba csapódott. Sesshouamru tátott szájjal nézte a zölden lángoló férfit, ami tőle azért nagy ritkaságnak számított. Sok mindent látott életében, de ezt pont kihagyta, de Katsukónak hála most5 pótolta.



Belém csapódott, pont belém. Pontosan célzott és nem vétette el. Csak tudnám, honnan a fészkes fenéből került ide, az-az átokverte sárkány. Végül is mindegy, mert megúsztam. Még jó hogy utolsó pillanatban el tudtam párologni, és csak egy hologram sült a sárkányok tüze által.



Két hét telt azóta, hogy felébredtem, a három hetes kómából. Eleinte semmire sem emlékeztem. Azt se tudtam, hogy, hogy kerültem a kastélyba. Aztán felvilágosítottak róla. Azóta egyfolytában csak a nyugati területeket bámulom. Nem sokára eljön az-az idő, hogy teljesen felépülök, és akkor itt hagyom a déli tartományokat. Úti célom most sincs nagyon, talán csak annyi, hogy minél távolabb legyek Toshiotól és, hogy lenyakazzam nyugat urát, amiért kilyukasztott.
Egyedül szándékozom menni, nem akarom, hogy Michiko, Yako, vagy bárki más kövessen. Egyedül akarok lenni, nem kérek senkitől semmit. Meg se kellet, volna menteniük, hagyniuk kellett volna, hogy ott halljak meg, nyugat urával együtt. De mind a ketten túl éltük.
Akárhányszor a nyugati démonra gondolok, mindig elönt egy bizonyos vágy. Vágyom rá. Akarom őt, kell nekem. Talán szerelmes vagyok? Nem az ki van zárva, én nem lehetek szerelmes, és nem is tudok szeretni, képtelen vagyok a szeretettre, legalábbis nekem azt mondták. Valamilyen birtoklási vágy fogott el. akarom őt. Látni akarom azt a tüzet a szemében, amit akkor láttam, mikor harcoltunk. Kell nekem, szükségem van rá. Talán ő segíthet. Miyako ezt a gondolatot most verd ki a fejedből, az a démon olyan, mint egy jégcsap. Nem érdekel, nekem akkor is kell nyugat ura, és lehetőleg élve… Szükségem van rá, úgy, mint virágnak a vízre, embernek az ételre és sorolhatnám. Ki se fogynék a hasonlatokból, hogy mennyire kell nekem az a férfi. Meg kell szereznem.
Ettől a gondolattól vezérelve pattantam fel, és indultam el kifelé az ajtón, az ismeretlenbe…